- Hány nyelven tudnád elmondani, hogy Muhari Eszter olimpiai bronzérmes?
- Négy! – válaszolt mosolyogva Muhari Eszter, és már mondta is: előbb magyarul, majd angolul és spanyolul, végül pedig franciául.

-Melyik volt a három legfontosabb ölelés, amit kaptál az elmúlt órákban?
- Amit anyukámtól és apukámtól kaptam, és persze amit az edzőmtől a bronzmeccs után. Mindegyik nagyon sokat jelentett nekem.

- A szüleidnek köszönheted, hogy most itt lóg ez a gyönyörű érem a nyakadban.
- Nemcsak a szüleimnek, hanem a családomnak egészében. A szüleim vittek le először vívni, ők mutatták meg ennek a sportnak a szépségeit, utána azonban a nagypapámmal mentek az edzésekre, mert egyedül nem tudtam volna. Minden nap eljött értem az általános iskolába – és a hetes busszal együtt mentünk az edzésre. Az hiányzik a legjobban, hogy ő most nincs itt. De fentről figyelt, itt volt velem egész nap…

- Hány üzenetet kaptál az elmúlt órákban?
- Nem néztem meg, először inkább azokkal beszéltem, akik a legfontosabbak számomra. Sokkal többet jelent, hogy velük pár szót válthattam, mint az, hogy ki milyen üzenetet küldött. Persze, remélem, hogy sokan írtak, mert alapvetően telefon-függő vagyok.

- Tizennégy-tizennégynél vágni lehetett a feszültséget a lelátón a magyarok között, de úgy tűnt, te egyáltalán nem izgulsz. Így volt?
- Amikor az ellenfelem elment két tussal, nagyon ott kellett lennem fejben, és elhinni, hogy meg lehet fordítani az állást. Tudtam, hogy meg kell törnöm a lendületét, ahhoz, hogy az én taktikám érvényesüljön. Azt gondoltam, most már igazán bátornak kell lennem, hiszen tudom, hogy mit kell csinálni, csak éppen nem csinálom. Nem volt veszítenivalóm, hiszen ő állt nyerésre – pontosabban igazából amit elveszíthettem volna, az a bronzérme volt. Úgyhogy nyertem magamnak egy kis időt, átgondoltam a taktikát.

- Szóval 14–14… Amikor tudod, hogy minden az utolsó mozdulaton múlik. Mi számít ilyenkor?
- Nem is figyeltem, hogy kié a kedvezmény, mert tudtam, az lesz a fontos, hogy ki az, aki előbb kiugrik, aki előbb hibázik. De végül annyira éreztem magamban a tüzet, hogy nem is vártam meg, hogy hibázzon, és nem taktikáztam az idővel, hanem elindítottam az akciót és csak a tusra figyeltem. Felemelő érzés volt, amikor megláttam, hogy csak az én lámpám világít.

- Emlékszel a nap legfontosabb pillanataira?
- Ha nem is minden tusra, de néhány olyanra biztosan, ami vagy nekem fájt, vagy az ellenfélnek. A reggel rögtön azzal kezdődött, hogy a későbbi észt ellenfelem edzője elvitte az én vívózsákomat, mert mindkettőnké ugyanolyan. Amikor mentem érte, láttam, hogy az enyém nincs meg, az övé viszont ott van – egy perc múlva indult a transzfer, amin szerencsére ő is ott volt, úgyhogy ez megoldódott. Így kezdődött…

- Aztán remek vívással bekerültél a legjobb négy közé. Az egész ország tudta, hogy 19.25 órakor Muhari Eszter a döntőbe jutásért vív. Érezted, hogy ez életed egyik legnagyobb lehetősége? Hogy készültél rá?
- A nagy világversenyeken így van, hogy van egy szünet a döntők előtt, így mint mindig, próbáltam pihenni, de nem voltam álmos. Ledőltem a masszázságyra, és próbáltam amennyire lehet, kikapcsolódni. Nem sikerült olyan jól a szünet, mert a döntőbe jutásért kikaptam a franciától.

- Boldog bronzérmesnek tűnsz, de gondolsz azért, hogy ez arany is lehetne?
- Persze! Mióta kijutottam az olimpiára, minden nap gondolok rá. De azt hiszem, ide mindenki az aranyért jön, és csak egyvalaki viszi haza. Amire büszke vagyok, hogy az elveszített elődöntő után fel tudtam állni a padlóról. Azt mondtam magamnak: nyilván ennek nem most van itt az ideje…

- Azt mondják, aki először hazavisz egy érmet az olimpiai faluba, az motiválja az egész magyar csapatot. Így gondolod?
- Bízom benne, hogy tudunk osztozni az örömön, hogy az én érmem jelent majd egy kis motivációt mindenkinek.

- Mire vágysz most a legjobban?
- Egy nagyon jó gyrosra – így ahogy vagyok, pódiummelegítőben, éremmel a nyakamban szívesen kilógnék egyért.

- Csípőssel és hagymával?
- Joghurtos csirke-gyrost kérnék salátával és paradicsommal…