„Füllentenék, ha ma azt mondanám, hogy fantasztikus dolog hatvan évesnek lenni, mert cseppet sem örülök ennek a december 13-ának. Nem azért, mert már megint péntekre esik. Hiába mondják azt, hogy Zolikám, milyen jól tartod magadat, be kell látnom, hogy már megint magam mögött hagyok egy mérföldkövet és megállíthatatlanul haladok előre az öregedés útján. Sokkal, de sokkal jobban éreztem magamat akkor, amikor a negyvenedik születésnapomon köszöntöttek” – ismerte el a montreali és a moszkvai olimpiai játékok lólengés döntőjének aranyérmese, aki második éve a Magyar Torna Szövetség elnöke.

Negyven éve annak, hogy Grenoble-ban – húsz esztendősen - először nyert a kápás lovon bemutatott szabadon választott gyakorlatával Európa-bajnoki aranyérmet, amit később még megtriplázott, de a világbajnokságokon is háromszor vizsgázott kitűnőre: 1974-ben Várnában, 1978-ban Strasbourgban, majd 1979-ben Fort Worth-ben. Legnagyobb ellenfelei a japánok, a szovjetek és az NDK „lovas” specialistái voltak.

„Vigh László a mesterem, aki a szó szoros értelmében világelső tornászt faragott belőlem, újító-mániás ember volt, és éppen ez volt az én nagy szerencsém. Olyan mozdulatokat és kombinációkat ötölt ki, amelyekkel 3-4 évnyi előnyt tudtam szerezni még a legnagyobb riválisokkal szemben is. A moszkvai olimpiai után, 1980-ban úgy vonultam vissza, hogy a távolság köztük és köztem még mindig jelentős volt. Megpróbáltak rábeszélni a folytatásra, de nekem nem volt maradásom. A nevemet népszerűsítő Magyar vándor, az orsó és a szökkenő vándor viszont még ma is közkedvelt és ponterős figura, szóval az évek múlásával nem került a sportág régiségtárába.”

Visszavonulásakor sem edzői, sem sportevezetői ambíciókat nem táplált, de meg akart maradni a sportága barátjának és az új értékek tisztelőinek. Ehhez képes most a sportág hazai szervezetének az első embere, aki nap, mint nap legjobb tudása szerint igyekszik egyengetni a magyar torna útját.

„Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz feladat vár rám, de azt sem, hogy mennyi mindennel és hány emberrel kell megküzdenem azért, hogy sikeres sportvezetőnek számíthassak. Most, hogy a sportágunk az állami támogatásnak és a szponzoraink segítségének köszönhetően új lendületet vehet, szinte mindent új alapokra kell helyeznünk, illetve újjá építeni. Az egyik megoldandó feladat a sportág ismertségének mielőbbi növelése. Százból 99 magyarnak alighanem mond valamit Berki Krisztián olimpiai bajnok neve, ugyanebből a százból viszont talán öten sem tudják, hogy melyik az a hat szer, amelyeken a férfiak versenyeznek. Ahol és ahányszor csak tehetem, próbálom az edzők fejébe verni, hogy a versenyzők nem nekik és a pontozóknak tornásznak, illetve nem elsősorban nekik, hanem a közönségnek. A publikumot kell folyamatosan kiszolgálni, hogy a legközelebbi versenyen is ott legyen, és akinek tetszett az „előadás”, az hozza magával a családtagjait és a barátait is. És minél több kisgyerek jön be a terembe, annál több leendő tornászra találhatunk. E közben jómagam szeretnék olyan eredményes és agilis sportvezető lenni, mint azok az elnökök, akik gyökeres változásokhoz vezető nagy projekteket voltak képesek levezényelni. Mondhatnám példaként dr. Hegedüs Csaba, Tóth László és Gyárfás Tamás nevét, akiktől már eddig is sokat tanultam, és most arra készülök, hogy a birkózásban, a cselgáncsban és az úszásban látottakból profitáljak.”

Magyar Zoltán, miután kitanulta a szakmát, a győri állatkórházban dolgozott, majd kerületi állatorvosként tevékenykedett. Kedvenc időtöltése továbbra is a vadászat. Nagyon büszke Dorottyára, a 23 esztendős egyetemista nagylányára. A hatvan esztendős sportvezető viszont azzal dicsekedhet, hogy versenyzői pályafutásának elismeréseképpen bekerült a Hallhatatlanok Klubjába, Magyar Örökség, illetve Príma díjat vehetett át.

A mob.hu összeállítása ide kattintva olvasható.

(Telekom Sporthír Szolgálat/Szalay Péter)