Az egykor párbajtőrvívóként világhírnevet szerzett Nagy Tímea személyében kétszeres olimpiai bajnok töltötte be a felkért háziasszony, egyben a konferanszié szerepkörét azon a hétfői sajtótájékoztatón, amelynek fő eseményeként a Telekom 2016 végéig szóló partneri megállapodást írt alá a Magyar Olimpiai Bizottsággal. A 20 éves múltra visszatekintő együttműködés külön is említést érdemlő újdonsága az, hogy a Telekom mostantól a legmagasabb kategóriát jelentő Platina fokozatú támogatóként segíti a megújult MOB céljainak megvalósulását.

Nagy Tímea számára „hazai pályát” jelentettek azok a pillanatok, amikor a sajtótájékoztató többi, hozzá hasonlóan „olimpiai óriásnak” számító díszvendégét mutathatta be és szólíthatta a színpadra. A Telekom Sporthír Szolgálat munkatársa ezt az alkalmat megragadva tette fel a kérdéseit Atlanta, Sydney, Athén, Peking és London egy-egy ünnepelt magyar hősének. Nagy Tímea, az ökölvívó Kovács István, az úszó Kovács Ágnes és Cseh László, valamint a tornász Berki Krisztián először arra válaszolt, hogy élete nagy – a legnagyobb - versenyén mi volt számára az „örök pillanat”, majd arra, hogy az olimpiai diadalt követően akadt-e az életében valami nagy és különleges dolog.

Nagy Tímea, Sydney és Athén aranyérmese:

„Minden sportolóként gyűjtött emlékemnél többet jelentett és jelent ma is a számomra 2000. szeptember 17-e, az a nagy nap, amikor a szakosztályvezetőm, dr. Móna Pista bácsi éppen a hatvanadik születésnapját ünnepelte, én pedig – a tiszteletére is – megnyertem az olimpia női párbajtőr versenyét!

Nemrégiben történt, valamikor tavaly szeptemberben. Akkor kellett felfednem a titkomat a Vasasban, hogy a Varga Luca névre hallgató kislány bizony az én gyermekem, akiről addig senki sem tudta, hogy ki is az anyukája. A mester valamit sejthetett, de nem volt biztos a dolgában, ezért csak annyit mondott az arcomat fürkészve, hogy „abból a 10 éves kislányból egyszer még nagy vívó lehet.” Erre mosolyogva azt mondtam, hogy én 11 esztendősen kezdtem el vívni, és bizony nekem eleinte semmi jót sem jósoltak…”

Kovács „Kokó” István, Atlanta bajnoka:

„Az én „pillanatom” egy évig tartott és felölelte szinte az egész 1996-os esztendőt, ami kezdődött a sikeres Európa-bajnoki szereplésemmel, folytatódott a hibátlan olimpiai felkészüléssel, amely Atlantában a dobogó legfelső fokára segített. Amolyan ráadásként az év végén – 1991 után másodszor – az „Év sportolójának” választottak meg.

Ami az óta történt, az így vagy úgy, közvetve vagy közvetlenül az olimpiai győzelmemhez kapcsolható, úgy is mondhatom, hogy annak köszönhető. A „versenyek versenyének” megnyerése segített abban, hogy profi ökölvívó világbajnok is lehettem, üzletemberként sem vallottam kudarcot, mind emellett pedig televíziós és rádiós személyiségként is sikeresnek mondható pályát futok be. Erre az összefüggésre szívesen hívom fel a tehetséges fiatal sportolók figyelmét, akiknek már a versenyzői éveik alatt minden lehetőséget meg kell ragadniuk, hogy az életük következő szakaszában is sikeresek lehessenek.”



Kovács Ágnes, Sydney bajnoka:

„Várták tőlem 2000-ben a 200 méteres mellúszás döntőjének a megnyerését, és én is úgy gondoltam,hogy ezt a versenyt bizony nekem kell megnyernem. Azért a 2 perc 24 másodpercig tartó szereplésért kegyetlenül keményen megdolgoztam és borzasztóan elkeseredtem volna, ha valaki más veszi át az aranyérmet. Amikor oda kell állni a rajthoz, minden örökké valóságnak tűnik, de aztán egyszer csak azon veszi észre az ember magát, hogy vége a küzdelemnek, letelt az a bizonyos alig két és fél perc és már „csak” azt kell megtudni, hogy ebből vajon mi sült ki…Számomra ezek a pillanatok jelentik a nagy emléket…

Sok minden dolog történt az óta, sok jó és kevés rossz is, de én csak egyet, a legszebbet említem: kisfiam, Gábor Dominik világra jöttét, aki már 21 hónapos…”

Cseh László, a pekingi olimpia háromszoros ezüstérmese:

„Pekingben a versenyek első szakaszában nagyon nehezen jöttek az érmes helyezések a magyar csapatnak, ezért az én ezüstjeim már-már „aranynak” kezdtek számítani. Számomra a felejthetetlen pillanat akkor következett be, amikor a 400 vegyes döntőjének a hajrájában magam mögött tudtam hagyni az amerikai Lochte-t és átvillant az agyamon, hogy másodiknál rosszabb talán már nem lehetek. Akkor indult el valami bennem, ami aztán vitt előre.

A 2008 óta történtek közül sajnos – nem magamat ostorozva – azt az átkozott londoni 400-as előfutamot kell kiemelnem, ami a vesztemet okozta és örök tanulsággal szolgált. De volt a 2012-es esztendőnek kedves pillanata is: minden, ami a debreceni Európa-bajnokságon történt, ami majdnem olyan nagyszerű volt a számomra, mint a 2010-es budapesti kontinensbajnokság.”

Berki Krisztián, London bajnoka:

„Ha visszagondolok a 2012-es olimpiára, furcsa módon a lólengés döntője előtti bevonulás és a résztvevők bemutatásának az emléke most is jobban dobogtatja meg a szívemet, mint maga az „előadás”, a gyakorlatom végrehajtása. Szívszorító érzés volt arra gondolni, hogy mi minden következhet be, de bíztam magamban és felemelő érzés volt látni azt, hogy hány magyar jött ki a csarnokba engem biztatni. Benne voltak a honfitársaim is abban a győzelemben!

Három hónapot hagytam ki az olimpia után és most alig várom, hogy újra versenyezhessek. A motor beindítása persze nem volt egyszerű, akadozott is a gépezet, de ez minden újrakezdésnél így van. Hamarosan következik az Európa-bajnokság, ahol újra bizonyítani szeretnék, de egy olyan úgynevezett pontozásos sportágban, mint amilyen a torna, érhetik meglepetések az embert. Még egy olimpiai bajnokot is…”

(Forrás: Telekom Sporthír Szolgálat – Szalay Péter, fotók: Kovács Anikó)