Hogyan ismerkedett meg a vívással?

Fiatal lányként balettoztam, és egyszer a bátyám – aki ekkor vívott – levitt a vívóterembe. Az ottani légkör annyira megragadott, hogy a vívás szerelmese lettem. Édesanyám azt vallotta, a vívás nem a lányoknak való, de a bátyám egy idő múlva meggyőzte őt, így kezdtem 13 évesen tőrvívó pályafutásomat.

Négy évvel később 1953 márciusában az akkori Népsportban, mint a “vívóutánpótlásunk egyik ígéretéről” írtak Önről.

Diákéveimben sikerrel szerepeltem a középiskolás bajnokságokon. Fiatalon már elsőosztályú sportoló lettem. 1952 február-márciusában a magyar-lengyel vívótalálkozón léphettem először nemzetközi pástra. Ezután az 1953-as brüsszeli világbajnokságon a női tőrcsapat tagjaként felállhattam a dobogó legfelső fokára. 1955-ben egyéniben is veretlenül értem fel a csúcsra, és csapatban is megvédtük a bajnoki címünket további két alkalommal. Így összesen ötször lehettem világbajnok, s a vb-ezüstökből is begyűjtöttem négyet. Hétszeres egyéni magyar bajnoknőnek lenni is büszkeség. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy akkor voltam a magyar vívásnak az egyik tagja, amikor az nagyon sikeres volt. A sportág kiemelkedő nagy egyéniségei, és a kitűnő mesterek között jobb vívóvá és értékesebb emberré csiszolódhattam. Akkoriban mi sportolók olyanok voltunk, mint egy nagy család. Ismertük egymást és törődtünk egymással. Mindegy volt, hogy ki, mit sportol. Egymás versenyeire is jártunk szurkolni, és a mai napig barátok maradtunk.

Négy olimpián is szerepelt, és csapatban egy arany- és két ezüstérmet szerzett. Igazi csapatembernek tartja magát?

Csapattal sokkal jobb vívni, hiszen ekkor a másikért is küzdök, és ez az embernek többlet erőt ad.
Egyéniben kétszer 9. lettem (1956, 1964), mindkétszer nagyon közel voltam a nyolcas döntőhöz. A kudarcra jobban emlékszem, ezek nem kellemes emlékek. 1956-ban még nem szerepelt az olimpia műsorán a csapatverseny. Rómáról szép emlékeim voltak korábbról, hiszen itt voltam egyéni világbajnok. Az 1960-as olimpián aztán egyéni verseny nem sikerült az olasz fővárosban, de a csapattal a döntőig meneteltünk, ahol a szovjetektől kikaptunk a fináléban. Ugyanezzel az eredménnyel jöttünk haza az 1968. évi olimpiáról is. Külön ki kell emelnem az 1964-es tokiói olimpia női tőr csapatdöntőjét, ahol hatalmas izgalmak után szerezhettük meg az aranyérmet. A szovjetek 7-6-os vezetésénél még 3 asszó volt hátra. Ha bármelyiket elveszítjük, vége a találkozónak, mert a szovjetek találataránya sokkal jobb volt. Rejtő Ildi és Juhász Kati hozta a kötelezőt. Én következtem az utolsó asszóban. Ellenfelem hamar 2-0-s előnyre tett szert, de nem adtam fel, kiegyenlítettem. Majd egy adott és kapott találat, s már csak egy tuson múlt, ki is lesz az olimpiai bajnok. Támadtam, de kétszer is érvénytelent szúrtam. Harmadikra a szovjetnél ült a találat, ezzel pedig olimpiai bajnokok lettünk. Hálás vagyok a sorsnak és a jó Istennek, hogy egy ilyen csapat tagja lehettem! Ilyen kiemelkedő vívótársakkal, mint Rejtő Ildikó, a világ legtechnikásabb versenyzője, Juhász Katalin, a legokosabb, Marosi, a legmegbízhatóbb, Medelényiné, a legmagabiztosabb, és jómagam. Mi alkottuk többször is az aranyérmes magyar női tőr együttest világszerte.

A dobogó legmagasabb fokára állva egy ilyen izgalmas finálé után milyen érzésekkel hallgatta a Himnusz dallamát?

Ez a legcsodálatosabb érzés, nagyon nehéz róla beszélni, mert úgy hangzik, mintha eltúlozná az érzéseit az ember, de zokogtunk, és a kisujjunkkal összekapaszkodva tartottuk egymást fent a dobogón, annyira boldogok voltunk, és hálásak voltunk az edzőinknek. Később vettünk nekik is egy-egy kis aranyérmet.

Ön a sport mellett a magánéletben is példásan teljesített.

A család mindig fontos volt számomra. A vívás hozott össze a férjemmel, Sákovics Józseffel, aki az első magyar egyéni párbajtőr világbajnok volt. Az ő szövetségi kapitánysága alatt szerzett 1964-ben 4 olimpiai bajnoki címet a magyar vívóválogatott. Örömömre ennek én is részese lehettem.
1958-ban házasodtunk össze, több mint 50 évig, egészen a férjem haláláig példás házasságban éltünk, boldogan. Két gyermekkel ajándékozott meg az élet, Józseffel (1962) és Lidiával (1970). A fiam a családjával Skóciában él. Mindkét gyermekemnél 2-2 fiú unokám van. Mindig nagy boldogság számomra, ha velük lehetek. Az unokák a jó Isten ajándékai a nagyszülőknek!

Amikor én versenyeztem, akkoriban még mindenki amatőr volt, mindenkinek volt civil állása is. Nyolc órában dolgoztam a Vörösmarty utcai IBUSZ irodában jegykiadóként. Mint élsportoló, kaptam némi engedményt a nagy versenyek előtt, és elmehettem korábban a munkából, de én csak akkor tudtam nyugodt szívvel elindulni előbb, ha addig megcsináltam annyi jegyet, mint a többiek, akik végig maradtak.

Az aktív pályafutásom befejeztével, a gyermekeim születése után végeztem el a szakedzőit a TF-en. Először a KSI-ben, majd a Honvéd Sportiskolában foglalkoztam az utánpótlással. Tanítványaim a mai napig szívesen emlékeznek rám, s bár közülük senki sem lett olimpikon, világbajnok, de mint mondják, sokat kaptak tőlem útravalóként a további életükre. Nagyon kedveltem edzősködni, a fiatalokkal megszerettetni a vívást, amely egy csodálatos sportág!

Szerettem volna a sport közelében maradni, és állítólag nem volt rossz tollam. Lehetőségem volt elhelyezkedni a Képes Sportnál, de nem jöttek be a reményeim. Nem írhattam a vívásról, az evezés és torna lett a területem. Azt gondoltam, ismerem a sportot és annak résztvevőit, így közelebbről tudom megírni a történéseket, de ez nem tetszett a szerkesztőségnek, nem voltam elég kritikus a sportolókkal szemben.

A tornához egyébként más irányban is kötődtem. Amikor 1970-ben abbahagytam a vívást, hiányzott a mozgás és két válogatott tornász, Ducza Anikó és Bánfai Ágnes elvittek Berczik Sára mozdulatművészhez, mesteredzőhöz. Beleszerettem Sári néni énjébe és az esztétikus mozgásba. Módszerét azóta is követem és sokáig terjesztettem is. Ha előbb találkozunk, jobb vívó lehettem volna. Később közösen három szakkönyvet írtunk az esztétikus gimnasztikáról (Nő harmóniája, Gyermek harmóniája, Tartásjavító gimnasztika).

Az akkor szerzett tapasztalataiból talán a fiataloknak is adhatna tanácsokat.

Sportolni minden szinten öröm! Versenyezni egy jó edzés az életre, hiszen megtanuljuk akkor nyújtani a legtöbbet, amikor az az egy lehetőség van (pl. vizsga). A testedzésnek éppen úgy kell az életünkhöz tartoznia, mint a napi fogmosásnak! Most, közel a 85-höz is a mozgás ad nekem még a mai napig lelkierőt mindenhez. Tornával vagy úszással kezdem a napot. Igyekszem sokat sétálni. Ha a napi torna elmaradna, akkor talán meg sem érdemelném a dicséretnek szánt „ajándék” kávét.

Néhány évre visszatért a pástra, a veterán vívókkal gyakorolt és indult versenyeken.

Nagyon jó hangulatú gárdába kerültem. Ismét azt csinálhattam, amit egész életemben szerettem. Újabb barátságok szövődtek. Ráadásul a keszthelyi veterán Európa-bajnokságon a tőrcsapatban ismét a dobogó legmagasabb fokára állhattam fel.

Korábban a MOB első Női Bizottságának volt tagja, jelenleg a MOB Hagyományőrző Bizottságában tevékenykedik. Állandó zsűrije a Magyar Olimpiai Akadémia szellemi olimpiai vetélkedőinek, és nincs itthon olyan nemzetközi vívóverseny, amelyen Önt nem lehetne megtalálni.

A nők sportolásának nagy pártolója vagyok, ami többszörösen is lényeges. Hiszem, hogy egy sportoló szülőnek feladata, hogy gyermekeiket a sport irányába vezessék. Nagyon lényegesnek tartom azt is, hogy a régiekre emlékezzünk, a múlt értékeit megtartsuk. Különösen hálás vagyok azért, hogy minden évben megrendezik férjem emlékére a Sákovics József felnőtt női párbajtőr világkupát. Természetesen minden alkalommal ott vagyok, és emlékezem a férjemmel eltöltött csodás évekre.

2013-ban Fair Play-, 2016-ban a Magyar Sport Napján Csík Ferenc díjat kapott, 2016 Prima Primissima díjra jelölték.

Nem halmoztak el sok címmel, kitüntetéssel, így mindegyik még nagyobb öröm. De pályafutásom legmegtisztelőbb elismerésének tartom a Prima Primissima jelölést, mert úgy érzem, ez nem csak a sportsikereimnek szólt, hanem az egész életutam elismeréseként gondoltak rám.

(Forrás: magyarock.hu; képek: MTI)