Kivételesen üde színfoltot jelentenek élsportolóink között a női tőrvívók. Most a több mint félévszázada olimpiai bajnoki címet szerzett csapat tagjait és a körülöttük lévőket szeretném dicsérni. Egyenesen megható, ahogyan ez az immár „erősen hetvenes” társaság összetart, ahogyan minden fontosabb rendezvényen megjelennek és következetesen egy csoportot alkotnak. A Nemzet Sportolóit bemutató cikksorozatunk újabb epizódját olvashatják, a főszereplő Rejtő Ildikó.
Feltehetően a feltétlen összetartásnak is része volt abban a nagy, 1964-ben volt tokiói sikerben, a magyar női tőrvívó-válogatott olimpiai győzelmében, amelyet az együttes legjobbja, Rejtő Ildikó ugyanott egy egyéni aranyéremmel is megerősített. Amikor az Újpesti Dózsa egykori kiválóságát, a Nemzet Sportolóját meglátogatni készültem, előbb megkerestem a kedvességben, közvetlenségben, segítőkészségben nehezen megelőzhető tokiói bajnokok egyikét, Sákovicsné Dömölky Lídiát, aki felsőfokon dicsérte bajnoktársát.
„Ildikóról tényleg csak szépet és jót tudok mondani! Egyszerűen csodálatos volt, ahogyan vívott. Fantasztikus technikai tudás birtokában volt, amihez legalább olyan fontos tényezőként csatlakozott kivételes nyugalma. Amikor őt küldhettük fel a pástra, mi is nyugodtak voltunk. Egyébként mi már együtt gyerekeskedtünk, így igencsak jól ismertük egymást. Az 1955-ös ifjúsági világbajnokságon együtt indultunk, kivételes képességeit bizonyítva, a következő két évben, 1956-ban és 1957-ben már mindkét vb-n ő állhatott a dobogó legfelső lépcsőjén.”
„1958-ban, 19 évesen márt a felnőtt bajnoki aranyérem is a nyakába került – folytatta Lídia – és onnan kezdve kihagyhatatlan lett a magyar női tőrvívó-válogatottból. Az évek során olykor változó összetételben is, de mindig a legszűkebb élvonalban szerepeltünk, ahol a Rejtő, Juhász Katalin és jómagam által alkotott trió adta a válogatott gerincét. A sok erőfeszítés nagy örömünkre Tokióban meghozta gyümölcsét, amelyben Ildikónak elévülhetetlen érdemei vannak.”
A kortárs-csapattárs maximális elismeréseivel a tarsolyomban látogattam meg ezután Rejtő Ildikót romantikus környezetben lévő, a nagyobb házak között szinte eldugott, óbudai családi házukban. Ildikót nem volt könnyű táncba vinni, más szóval beszélgetésre bírni, de azért csak belevágott. Először arról szólt, milyen véletlen folytán került egyáltalán kapcsolatba a vívással.
„Már nyolcadik osztályos voltam a Budapest VIII. kerületében levő, Vajda Péter utcai általános iskolában, amikor édesanyám – aki a szülői munkaközösség tagjaként minden tanárt elég jól ismert – megkérdezte Kovácsné Nyári Magda testnevelő tanárnőtől, a kitűnő vívónőtől, hogy mi is legyen ezzel a szerencsétlen gyerekkel, akinek elég komoly gerincferdülése volt. Édesanyám már a majdani púposságomat vizionálta és nagyon szerette volna, ha valami érdemi történik ez ügyben. A tanárnő az addigi gyógytornától függetlenül azt javasolta, kezdjek el vívni. A ferdülés korrigálásához a balkezességet tartotta szükségesnek. Az érdekesség az egészben az, hogy én eredetileg balkezes voltam, de az iskola kezdetén átállítottak a jobb kézre. A visszarendezés elég jól sikerült, így lettem végül balkezes vívó, ami az esetek jelentős részében előnyt jelentett számomra a páston. Az első lépéseket egyébként a kerület egy másik iskolájában meghirdetett tanfolyamon, a Csobánc utcában tettem meg. Amikor pedig vége lett a szezonnak, a tanárnő azt mondta, akinek kedve van tovább vívni, menjen el vele abba az egyesületbe, ahol ő is vív.
- Mi volt a következő állomás?
„Néhányan vele mentünk a Budapesti Petőfibe, ahol először Gellért Alfréd, a Frédi bácsi foglalkozott velem, majd később Nagy Árpád vett kezelésbe. Az már komoly kitüntetésnek számított, amikor felkerültem Hatz József, a közismert nevén Szepi bácsi csoportjába.
Ő már kimondta, hogy engem komoly tehetségnek tart és fogadott is erre Jekkelfalussy Piller György, a nagy kardvívó ellenében, aki Szigeti Rózsára tett. Az 1955-ös, Budapesten megrendezett ifjúsági világbajnokság el is döntötte a vitát, mivel bejutottam a döntőbe és ott hatodikként végeztem. A verseny érdekessége az volt, hogy Dömölky Lidi itt csak harmadik lett, majd még abban az évben megnyerte a felnőtt egyéni világbajnokságot.”
- És mi mindenre volt szüksége ahhoz, hogy ezeket a szakmailag megalapozott jóslatokat beteljesítse?
„Hát mire is? Tehetségre minden esetre. Egy csipetnyi észre, jó ütemérzékre, jó idegekre, amit csak megörökölni lehet, fejleszteni nem. És többek között egy nagy adag szorgalomra. Meg is kellett erősödnöm, mert egy vézna kislány voltam, megáldva ezzel a bizonyos gerincferdüléssel, ráadásul a térdeim sem voltak a legjobbak ehhez a sportághoz. Azután azokra a komoly vívóleckékre is szükség volt, amelyeket a Petőfi Sportkör Eötvös utcai termében megkaphattam. Minden nap lejártam, olykor még akár kétszer is, mert szerencsére magát a vívást egyenesen imádtam. És persze kellettek az idejében érkezett sikerélmények is. Mert nekem annak idején az is sikernek számított, hogy az első, ottani gyakorlásokat követően egy évvel később már megszereztem a III. osztályú minősítést. És azt is nagy szerencsémnek tartom, hogy egy rövid időszakot leszámítva, egészen 1978-ig Szepi bácsival készülhettem. Sokat jelentett például az, hogy ő mindkét kézzel tudott iskolákat adni, így sokoldalúbbá nevelt. Annak is szerepe lehetett a későbbi sikereimben, hogy balkezesként az asszimetrikusan vezetett támadásaim sokakat megzavarhattak.”
- És azokkal, akik szintén balkezesek voltak, hogyan ment a vívás?
„Természetesen nekem is voltak olyan ellenfeleim pályafutásom során, akikkel szemben kimondottan zavarban voltam, ha szembekerültünk egymással. Ilyen volt például az 1976-os montreali olimpia győztese, Tordasi Ildikó, aki szintén balkezes volt, ráadásul lerohanó stílusban vívott, amit én kimondottan nem szerettem. Hozzá talán csak a szovjet Bjelovát tudnám hasonlítani. A lényeg az, hogy nekem sokkal jobban feküdtek a technikás ellenfelek.”
- Miután 1956-ban mát ifjúsági világbajnoknak mondhatta magát, a Melbourne-i olimpiára is csaknem kijutott.
„A sportvezetők csakugyan fontolgatták, hogy engem is beválogatnak a csapatba. A dolog azonban a sok adminisztráció miatt nagyon körülményesen ment volna, ezért végül ezt elejtették. 1956-tal kapcsolatosan az is érdekes, hogy a korábban már visszavonult Elek Ilona és húga, Margit – a melbourne-i utazás reményében - reaktiválták magukat. Örömömre, én is vívhattam ellenük. Sokáig úgy is volt, hogy ők is repülnek az ötödik földrészre, de az utolsó pillanatban őket is leírták.”
- Így várnia kellett négy esztendőt, de még akkor is igen fiatalon jutott ki Rómába.
„Így igaz, 23 éves voltam akkor, és az ott második helyen végzett válogatottunkban többek között egykori tanárnőmmel, Kovácsné Nyári Magdával is együtt vívhattam. A későbbi olimpiai bajnok együttes lassan formálódott, de a gerinc – Dömölky Lidi, Juhász Kati és én – már akkor is ott voltunk. Két évvel később, 1962-ben a magyar szempontból egyébként is sikerekben gazdag, Buenos Aires-i világbajnokságon már mi lettünk az elsők.”
- Érdekes sorrendiséget lehetett akkoriban megfigyelni.
„Igen, ismételten előfordult, hogy aki az előző évben megnyerte a világbajnokságot, az a következő esztendőben az olimpián is nyerni tudott. Ez alól sajnos éppen Dömölky Lidi jelentette a kivételt, aki 1955-ben felnőtt Vb-n győzött, Melbourne-ben viszont nem jutott túl a középdöntőn. Az én szerencsémre ez a tendencia nálam is bejött, hiszen 1963-ban egyéni Vb-n nyertem, egy év múlva pedig egyéni olimpiai bajnok is lehettem”.
- Emlékezne egy kicsit részletesebben élete legnagyobb egyéni sikerére?
„Tíz páston rendezték meg a versenyt, harminckilenc egyéni induló részvételével. A csoportmérkőzések során csaknem búcsúra kényszerültem; holtversenyes újravívás mentett meg ettől a szégyentől. Az egyenes kiesésnél már jobban ment a vívás, s be is jutottam a négyes döntőbe. Ott megismétlődött a selejtezőben volt szituáció, a holtverseny. Hárman kellett tovább vívjunk. Itt az olasz Ragno és a nemzetközi mezőnyben sem előtte, sem utána nem mutatkozó német Mees ellen is nyerni tudtam.”
- Az ebben a fegyvernemben Elek Ilonát követő újabb magyar aranyérem megszerzését nem sokáig ünnepelhette, hiszen másnap jött a csapatverseny.
„Ez jelentette a legszebb ráadást: az ott kiharcolt újabb első hely! Az olimpiák történetében második alkalommal megrendezett csapatversenyen ismét a szovjetek voltak az egyértelmű favoritok. Ráadásul a vívó babona azt mondja, akinek egyéniben jól megy, az a csapatban rosszul fog szerepelni. Szerencsére ez esetben a kivétel erősíthette a szabályt. A döntő körmérkőzése során rendkívül szoros küzdelem alakult ki. Végül az utolsó asszó döntött a bajnoki címről. Dömölky Lídia és Sisova állt fel egymással szemben, 3:3–as részeredmény után jött a mindenT eldöntő találat. Lidi bevitte a tust, de a bíró érvénytelennek nyilvánította azt. A következőt viszont már elfogadták, s megszületett a magyar győzelem, amely egy kis politikai felhangot is kapott. Ezzel persze mi nem törődtünk, hanem önfeledten ünnepeltük a közösen kiharcolt sikert!
- 1960-ig az Elektromos SE tagjaként, majd az Újpesti Dózsa vívójaként érte el sikersorozatát és nem sok hiányzott ahhoz, hogy harmadik aranyérmét is átvehesse.
„Mexikóvárosban, az 1968-as olimpián címvédőként bejutottam a női tőr körmérkőzéses döntőjébe. Hogy nyugodtan tudjak készülni, egy órával a hivatalos busz indulása előtt, taxival mentem a vívócsarnokba. Sajnos a taxis a maratoni futás útvonalán akart eljutni oda, amely természetesen le volt zárva, így majdnem lekéstem a döntőt. Bemelegítés nélkül, kapkodva vettem fel a vívóruhát. Ilyen előzmények után annak is örülnöm kellett, hogy tusaránnyal bronzérmes lettem.”
- Végül is öt olimpiára eljutott, amelyekről két arany-, három ezüst- és két bronzérmet hozhatott haza. Hol érezte magát a legjobban?
„Egyértelműen Tokióban, és nem azért, mert ott lettem kétszeres olimpiai bajnok. A japánok ugyanis szerintem a vendéglátásban egyszerűen verhetetlenek.”
- Húsz évig tartotta helyét a válogatottban, majd 1978-ban – már negyven fölött – úgy vonult vissza, hogy a hazai ob-n csapatban első, egyéniben második tudott lenni. Utána milyen kapcsolata volt sportágával?
„Rövid ideig edzősködtem a Honvédban, de hónapokkal később visszahívtak a Dózsába technikai vezetőnek. Ott dolgoztam az 1988-ban volt nyugdíjazásomig. Az utolsó, érdemi esemény egyébként a korosztályomban 1999-ben kivívott masters világbajnoki cím. Bár már mindjárt 80 éves leszek, még mindig foglalkoztat, hogy az egyetlen, hiányzó győzelem, a veterán csapatbajnoki aranyérem még hiányzik a gyűjteményemből. A +80-as korosztályban Lidivel és még valakivel elképzelhető, hogy utoljára fegyvert fogok…”
Rejtő Ildikó búcsúzóul elmondta, rengeteget foglalkozik a dísznövényeivel, a televíziót laza kikapcsolódásként nézi, a magyar olimpiai részvevőknek pedig kivétel nélkül drukkolni fog. Nagy megtiszteltetés számára, hogy 2007-ben, Zsivotzky Gyula halálát követően őt választották a Nemzet Sportolói közé. A legfontosabbnak azt tartja, hogy a szép, nyári hónapokat Fonyódon töltheti, és az egykori vívótársnőivel – Dömölky, Juhász, Bóbis Ildikó, Marosi Paula - változatlanul jó és rendszeres a kapcsolata.”
(Jocha Károly, fotó: MTI/Kovács Gyula, JochaPress)