A technika vívmányai könnyen elkényelmesítik az embereket. Pedig hogy nem szabad kontroll nélkül használni az interneten fellelhető információkat, arról a Kiss László mesteredzővel, az úszók szövetségi kapitányával folytatott beszélgetés előtt is meggyőződhettem. Azt írják ugyanis egy helyütt, hogy a kapitány tizennégy évesen kezdett el úszni. Amikor ezt felemlítettem, ő egy jó nagyot nevetett, s ezzel meg is adta a találkozás alaphangulatát.

Igen, pontosan feleannyi idős voltam, tehát hétéves, amikor Egerben elköteleztem magamat a sportág mellett – mondja. – Csörgő bácsitól, az úszómestertől tanultam az első tempókat, edzőként pedig nem akárkihez kerültem, hiszen Bitskey Aladár az egri úszósport egyik legnagyobb egyénisége, a város egyik büszkesége, az új uszoda névadója. Minden nyarat Egerben, a nagyszüleimnél töltöttem. Számos későbbi világnagysággal együtt tettem meg az első, ám igen fontos lépéseket. Elég csak dr. Bodnár Andrást és Pócsik Dénest, a későbbi olimpiai bajnok vízilabdázókat vagy Katona József ezerötszázas gyorsúszó Európa-bajnokot említenem. Egyébként 1954-ben kerültem a Honvédba, Gergely Jánoshoz, akinek az edzői hitvallásomat is köszönhetem. Ő egy végtelenül szorgalmas valaki volt, akinek 1956-os távozása nekem nagyon nagy szívfájdalmat okozott. Hozzáállása, precizitása számomra mindig is egyértelműen követendő minta volt.

Mennyit jelent egy ember későbbi hivatása alakulásánál, ha ilyen kivételes egyéniségekkel kerül emberközelbe fiatalon, mint az említett Gergely János?

Meghatározóak ezek az élmények, amikor valaki egy életpályát választ és edző szeretne lenni. Akkor ezek a döntések mindenképpen az előzmények alapján születnek meg. Ráadásul kevés edzőm is volt, akik a későbbi évek során valamennyien pozitív irányban erősítették meg ezeket az említett, első tapasztalatokat. Így jártam az ugyancsak eltávozott, egri Gyergyák Károllyal és Válent Gyulával is, majd következett a csúcsot képviselt Gergely János. 1956 után mentem át a Ferencvárosba, ahol Bakó Jenővel és Gerendás Laci bácsival dolgozhattam együtt. Ezekhez a pozitív benyomásokhoz csatlakozott, egyben a legnagyobb lökést is adta az 1960-as, római olimpián volt megismerkedésem a 200 méteres pillangóúszásban győztes amerikai Mike Troyjal. Az újságírók őt jelölték meg az olimpia abszolút legnagyobb teljesítményt produkált versenyzőjeként.

Ez a produkció önre is nagy hatást tett?

Itt másról is, meg többről is volt szó. Rómában még „boldogságos olimpiát” rendezhettek az olaszok. Akinek nem volt versenye, az teljesen kötetlenül programozhatott az örök városban. Ebben a körben a táncoláson kívül rengeteg egyéb lehetőség is adódott. Én például ismételten meglátogattam egy olyan klubot, ahol leginkább világhírű rajzfilmeket vetítettek. Ott többször is egy társaságba kerültem Mike Troyjal, akivel jó baráti viszony alakult ki. Kérésemre átadta nekem az edzésnaplóját, amelyet igen alaposan áttanulmányozva számomra rendkívül érdekes dolgokra jöttem rá. Ezek az információk végképp megerősítették bennem a jövőmet illető elhatározást. 1963 szeptemberében, Markovits Kálmán ajánlására lettem a Budapesti Spartacusban edző. Először kicsikkel foglalkoztam, 1964 januárjában viszont már a felnőttek vezetőedzője lehettem. Harminchét évet nyomtam le, Kovács Ágival fejeztem be a konkrét edzői tevékenységemet. Közben 1991-ben női kapitánnyá léptettek elő, 1996-ben pedig már mindkét nem legjobbjaiért én feleltem.

A férfiakat Széchy Tamástól örökölte meg. Milyen volt vele a kapcsolata?

Édes-keserű. A hatvanas években mindketten a nyitott, öreg Csasziban dolgoztunk, közben rengeteg, igen tartalmas beszélgetés is lezajlott közöttünk. Természetesen az évek során rivalizáltunk is egymással, de a fő szempont mindig a magyar úszósport eredményessége volt. Adódtak kemény szituációk is. 1992-ben például Mauritius szigetére készültünk edzőtáborba, amikor az Öreg elutazás előtt felhívott azzal, hogy kórházban van. Rám bízná az ő embereit is azzal az ajánlással, hogy az olimpia előtt néhány hónappal egyszerűen nem tévedhetek! Levezettem az edzőtábort, amely előtt rákérdeztem: ha sikeresek leszünk Barcelonában, akkor ebben én is osztozom majd? Hát, arról szó sem lehet – hangzott a tömör válasz. Így teljes inkognitóban dolgozhattam. Azt hiszem, ennyi is elég annak bizonyítására, hogy nem feltétlenül ettünk egymás tenyeréből, de azért a magyar eredményességet mindketten feltétel nélkül szolgáltuk.

Addig, míg eljutott Széchy Tamás helyettesítéséig, előzőleg sok mindennek kellett történnie.

Ahogy említettem, Mike Troy nyomdokain indultam, hatalmas elánnal. Négy év alatt odáig fejlődtem, hogy az 1968-as, mexikóvárosi olimpiára már két versenyzőt adhattam a magyar csapatnak: a 100 méteres gyorsúszásban Magyarországon először egy percen belülre került Patóh Magdát és a 200 méteres mellúszásban érdekelt Szabó Sándort. Ekkor még nem utazhattam, máig viszont már kilenc ötkarikás részvételt számlálhatok. Ehhez komoly szakmai alapokra volt szükség, alulról megmászni a lépcsőfokokat, az edzéselmélet fejlődésének nyomon követése mellett a határtudományok – elsősorban a pszichológia – intenzív tanulása és egy csipetnyi szerencse is kellett, hogy idáig juthassak. Egy jó edzőnek számos fronton kell párhuzamosan megállnia a helyét, a versenyzőtől a szülőkön át az iskola felé, miközben akár egy trapézakrobata, állandóan egyensúlyoznia kell. Edzői pályámmal kapcsolatosan talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy minden versenyzőmmel hangot tudtam találni és mind a mai napig mindegyikükkel kifogástalan a kapcsolatom.

Bizonyára vannak könnyebben és nehezebben kezelhető tanítványok, akik ugyancsak próbára teszik az edzőket.

Voltak hatalmas tehetségek is, akiket nem sikerült megnyernem az alázatos és elkötelezett munkavégzésre. Például a párbajtőr világbajnok Székely Zoltán testvére, a Palika akár Mark Spitz is lehetett volna! Ha olyan ideális partner, mint Egerszegi Krisztina, semmi kétség: a legnagyobbakig jut. Ám ő egy könnyed fiú volt, akit elvitt a társasági élet. Egy alkalommal például rémülten telefonált az anyukája, hogy a Palika éjjel nem jött haza. Ki tudja, hol járt, de nálam reggel háromnegyed hatkor megjelent az edzésen. Persze így benne is maradt a kivételes tehetsége. Az ellenpéldát képviselő Egerszegi Krisztina ezzel szemben arra is képes volt, hogy a balul sikerült, 1994-es római világbajnokságot követően elsősorban azért versenyezzen tovább, hogy ne kelljen vereséggel visszavonulnia. Mindent meg is tett érte, hogy két évvel később olimpiai bajnokként fejezhesse be.

2000 óta már nem kell két fronton is őrlődnie, hiszen azóta csak a kapitányi teendőkre koncentrálhat. Most nyilván könnyebben tesz különbséget a két munkakör nehézségei között?

Edzőként elsősorban a saját versenyzőimért kellett izgulnom, kapitányként viszont mindenki ugyanolyan fontos kell legyen számomra, ami óriási idegi terhet jelent. Kapitánynak lenni sosem könnyű. Minden versenyzőt ismerni kell, összes örömükkel és bánatukkal. Lehetőleg minden, válogatottat adó klub edzőjével nem árt jóban lenni, de ugyanez igaz az utánpótláskorúak szakvezetőire is. Elvégre mindenki a saját lovát igyekszik tolni előre, nekem pedig konkrét válaszokkal kell rendelkeznem. A makrociklusok kijelölése, illetve jóváhagyása, az edzőtáborok kialakítása, a felmerülő, jogos igények beépítése – ezek mind megoldandó feladatokat jelentenek. A versenyek időpontjainak optimális elhelyezése az éves programban, ez is odafigyelést és hosszas egyeztetéseket igénylő folyamat.

Az uszodakrízissel megterhelt alaphangulatban fokozottan nehéz előre gondolkodni. Mégis meg kell kérdeznem: milyen várakozásokkal tekint a 2016-os ötkarikás játékok elé?

A kazanyi világbajnokság igen jól sikerült, a mérce ez által magasra került. Nagyon szeretném, ha ez a vb-eredmény megismétlődne Rióban. Sem érmekben. sem pontokban nem bocsátkoznék jóslásokba. Annak viszont kimondottan örülnék, ha a férfi vegyes-, valamint a férfi és a női 4x200 méteres gyorsváltó is elindulhatna. Akkor már elégedett leszek, ha a riói úszócsapat legalább 20-22 versenyzőből áll majd.

Az olimpiát megelőző évben mindenképpen több a tennivalója, egyben kevesebb a szabadideje. Ha még jut valamire, mit csinál szívesen? Például horgászik?

Igazán akkor fogtam szívesen a botokat, amikor a Dunában még volt hal. 1971-ben meg 1972-ben az akkori öttusaválogatottak – Horváth László, Szombathelyi Tamás, Maracskó Tibor és társaik – szenvedélyes pecások voltak, velük mentem először Százhalombattára. Nagyon megtetszett a hely, vettem hát ott egy nyaralót, majd úgy odaszoktam, hogy 1981-től az lett az állandó lakásom. A botokat egyre ritkábban kezelem, az utóbbi években leginkább csak akkor élhetek szenvedélyemnek, ha lement az év fő versenye és van egy kis szabadságom. Az idő múlásával mindinkább belekerültem a 19 ezres sportváros, Százhalombatta életébe. A sportbizottságnak már több mint egy évtizede tagja vagyok, a legutóbbi, 2014-es választásokon pedig – személyre szóló felkérés alapján –, rendkívül megtisztelő módon, alpolgármester lettem.

Mi minden fér még bele az életébe?

Nagyon sokat jelent számomra az a baráti társaság, amelynek tagjaival legalább húsz éve, hétfőn és csütörtökön reggel fél hatkor életre-halálra lábteniszezünk. Kedden, szerdán és pénteken háromnegyed hatkor a Gellértben vagyok. S hogy ne szakadjunk el teljesen az úszástól, vasárnap a helyi uszodában ugyancsak szauna és úszás a program. A pókerezés már tényleg csak rendszertelenül jön össze, hiszen az alpolgármesteri kötelezettségek mellett a Magyar Edzők Társaságának alelnöke és a Fair Play Bizottság tagja is vagyok. És akkor még nem említettem a fiammal, lányommal és a négy unokámmal való kapcsolattartás időbeli nehézségeit sem.

Az úszók szövetségét is megtiszteltetés érte Szabó Tünde államtitkári kinevezésén keresztül.

Annak idején mindig vele és Egerszegivel laktam egy lakásban a világversenyeken. Ráadásul számos edzőtáborban edzettem is őt, így jól ismerem. Tünde nagyon jó főtitkár is volt és nagyon bízom benne, hogy rendkívül felelősségteljes új posztján is megállja majd a helyét.

Kerek évek: 2015-ben a 75. születésnap, 2016-ban pedig tizedik olimpiája következik.

Az idő múlása azért óvatosságra int. 2014-ben volt egy komoly műtétem, s bár teljesen felépültem, azóta már mindig csak egy évre szeretnék előre tervezni. Tehát semmi Tokió, marad Rio. Ha ezen túljutok, akkor is csak a 2017-es, budapesti világbajnokságig igyekszem előretekinteni.

(Sport 2015/Jocha Károly, fotó: MTI/Földi Imre)