Nyolcvanadik születésnapját ünneplő kardvívónk kezdetben kipróbálta a birkózást, az atlétikát, de úszott és kosárlabdázott is. A vívást édesapja unszolására próbálta ki, aki fiatalon maga is megfordult a páston. Az apa, Kalmár Pál a ’30-as és ’40-es évek ismert énekese volt, a Tangókirály, az ő hangján vált itthon ismertté Seres Rezső Szomorú vasárnap című szerzeménye. A háború után a kommunista rezsim egyik célpontjává vált a családfő, ami fiára is kihatott. Kalmár János hiába járt a piaristákhoz középiskolába, utolsó évben át kellett iratkoznia egy másik intézménybe, hogy útlevelet kaphasson.

Dzsoni – ahogy már akkor is becézték –, már fiatalon megmutatta kivételes tehetségét, az 1962-es junior világbajnokságon ő állhatott a dobogó legfelső fokára, de a ’65-ös budapesti Universiadén is aranyérmes lett a csapattal. A felnőttek közé 1966-ban került, így tagja volt a mexikói olimpián bronzérmes csapatnak is.

Nem tartozott az akkori rendszer kegyeltjei közé. Az orvosi egyetemre csak másodjára vették fel, ám azt így is summa cum laude minősítéssel végezte el. A diploma megszerzése után a Radiológiai Klinikán lett tanársegéd, így nemcsak a páston, hanem orvosként is építette karrierjét. A hatalom folyamatos inzultusai miatt – pl. amikor nem volt itthon, átkutatták a lakását –, úgy döntött 1970-ben, hogy egy bécsi versenyről már nem tér haza. Döntésében, ha csak sugalmazás szintjén is, de támogatta professzora, Zsebők Zoltán, valamint a NOB akkori magyar tagja, Csanádi Árpád is, aki egy tatai edzőtáborban annyit mondott neki: „Dzsoni, nagy a világ…”

Pár hónapos bécsi tartózkodás után Svédország felé vette az irányt, ahol napi száz szót megtanulva, fél év alatt olyan szintre jutott el, hogy az ottani egyetemen is le tudott vizsgázni (kitűnő eredménnyel), mely után egyből állást is kapott, mint radiológus, de emellett még sebészként és belgyógyászként is dolgozott. A sportolást se hagyta abba, svéd bajnok lett vívásban. Első gyermeke születése után gondolkoztak el feleségével, hogy az Egyesült Államokba költöznének, és akárcsak a mesékben, érkezett is váratlanul Hámori Jenő levele. A melbourne-i olimpián csapatban aranyérmet szerzett kardvívónk akkor már közel húsz éve élt az Újvilágban, és dolgozott a New Orleans-i egyetemen biokémia professzorként. Ő hívta Kalmárt Amerikába, mondván, segít neki az ottani karrierjét beindítani, cserébe csak annyit kér, vívjon az ő klubjában – Kalmár elfogadta a segítséget és az ajánlatot. Kezdetben Hámorinál laktak, két év alatt sikeresen letett minden szükséges vizsgát az ottani praktizáláshoz. A ’80-es évek elején tulajdonos lett egy klinikában, amely mára már egy több kórházból álló egészségügyi konglomerátum, amely oktatókórházként is működik.

Ameddig tudta, a vívást is folytatta, Amerikában is bajnok lett. A Los Angeles-i olimpián, mint versenybíró vett részt. Egy pár évvel ezelőtti interjúban így emlékezett a maga mögött hagyott, emigrációban töltött évtizedekre: „Furcsa irónia, de én kicsit hálás vagyok, hogy valaha zaklattak, és elüldöztek. Különben nem kerültem volna át a napos oldalra, valószínűleg soha nem derülhetett volna ki, alkalmas vagyok-e előadások tartására, orvosok tanítására. Groteszk és paradox, de velem jót tettek azzal, hogy nem hagytak békén, hogy megkeserítették a mindennapjaimat.”

Itthon marad pályatársai egybehangzó véleménye volt, hogy ha itthon marad, akkor a müncheni olimpián aranyéremhez segítette volna a férfi kardcsapatot. Ám a sportban ugye nincs „ha”, az élet ezt így rendezte.

Az Isten éltesse még sokáig Kalmár Jánost!