Keserű Alajos olimpiai bajnok vízilabdázó halálának 50. évfordulója alkalmából a bajnok sírjánál az Olimpiai Himnusz hangjai után Győr Béla, a Hagyományőrző Szakcsoport vezetője köszöntötte a megjelenteket, és felkérte Domby Ivánt, a szakcsoport tagját a megemlékezésének megtartására.

"A magyar vízilabdasportban eddig tudomásom szerint egy testvérpárnak sikerült egyszerre, egy csapatban olimpiai és Európa-bajnokságot nyernie, a Keserű „dinasztiának”, testvéreknek. Keserű Alajos bátyjával, Ferenccel Budapesten 1926-ban az első Európa-bajnokságot és 1932-ben Los Angelesben az olimpiai bajnokságot nyerték meg. Itt kell megjegyeznem, hogy a 3. testvér, József (Pötyi), aki nem ért el nagy eredményeket a vízilabdasportban, Alajossal nyugszik itt egy sírban"-emlékezett Domby Iván.

Keserű Alajos (Laló) 1905. március 8-án született Budapesten. 11 éves korától az MTK-ban kezdett sportolni, úszni. Komjádi Béla hamarosan átviszi a III. kerületi TVE csapatába, ezután az FTC, MAC, majd az UTE egyesületében sportolt. Vízilabdázásban 7, míg úszásban 3 alkalommal volt magyar bajnok. A magyar válogatottnak 73 alkalommal volt a tagja. Három olimpián vett részt. 1924-ben, Párizsban az 5. helyezett, 1928-ban, Amszterdamban az ezüstérmes, 1932-ben, Los Angelesben az olimpiai bajnok csapat tagja volt. Európa-bajnokságokon 4 alkalommal aranyérmes.

Visszavonulása után Tatabányán és Budapesten edzősködött. A háború után tisztviselőként dolgozott. 1965. május 3-án, Budapesten, 60 éves korában hunyt el.

"A csapat népszerű Lalója volt az egyetlen, akit mindenki szeretett. Szerették, mert mindenkivel szemben egyformán mosolygó, kedvesés féltékenység nélküli volt. Halassy előretörése előtt ő volt a csapat prímása. Irányított, támadott és gólokat lőtt. Amikor Halassy föléje nőtt, nem változott meg, mert a siker nem tette gőgössé és a második helyre szorult iriggyé. A csapatért játszott, a győzelemért harcolt, mindig a legjobb tudása szerint, egyéni becsvágy nélkül. Kistermetű volt, de kiváló úszó és még jobb rajtoló. Úszás, mozgás közben mindig felemelt fejjel nézett és mindent látott, ezért a legjobb labdaátadó játékos volt. Ha egy pillanatban az ellenfél kapuja előtt valamelyik játékostársa szabadra játszotta magát és nála volt a labda, máris szállt a labda. Lalótól mindig pontos, erőteljes volt az átadás és megvolt a gól. Keserű Alajos egy méterrel sem vezette a labdát feleslegesen, ezért a támadásai után sem hiányzott a védelemből" - emlékeztek a játékostársak.

A megemlékezés után a síron elhelyezték az Olimpiai Bajnokok Klubja, a Magyar Vízilabda Szövetség és a MOB Emlék és Hagyományőrző Bizottság koszorúját, majd a Himnusz hangjaival tisztelegtek a bajnok emléke előtt.

A sors sajátos fintora volt, hogy két órától egy ötven éve elhunyt olimpiai bajnok vízilabdázóra emlékeztek, fél háromtól pedig egy ötven éves korában elhunyt válogatott, magyar bajnok vízilabdázó, majd edző Ambrus Tamás temetési szertartása kezdődött, akinek édesapja, Ambrus Miklós szintén olimpiai bajnok vízilabdázó. A mély részvét mellett eltemetett Ambrus Tamás szertartásán Győr Béla és Domby Iván vett részt és rótta le kegyeletét a MOB hagyományőrzői részéről.

A tragikus körülmények között elhunyt Áros Károlyt nemcsak mély barátság, hanem egy készülő közös mű, a Kárpát – Haza magyar olimpikonjainak adattára, melynek erdélyi részét ő készítette, is összeköti Győr Bélával. A könyv még az idén kiadásra kerül a Nemzetstratégiai Kutatóintézet támogatásával. A kiadást Károly sajnos már nem érhette meg. A szövegrészhez Áros Károly egy önvallomást küldött Győr Bélának. Álljon ez itt emlékül az elhunyt tiszteletére:

Áros Károly (önvallomás)

1940. szeptember 27-én születtem a Kőhalom – Fogaras – Segesvár háromszögben, az úgymond "Szászország" szélén, a Kerekes Izsák ballada falujában, Nagymohában. Alig hat héttel később édesanyám ölén csendőri kísérettel kitoloncoltak Romániából, mert a monori alagútnál dolgozó édesapám Észak-Erdélyben került, s a vasgárdisták nagylelkű "családegyesítő " politikájának "élvezője"lettem. Négy évig tartó menekült státusom lejárta után visszatértünk szülőfalumba, az omladozó szülői házba, a senki földjévé változott lakásba. És kezdődött egy új élet, mely szegénységében tökéletesen hasonlított a korábbi négy esztendőhöz. Hatéves koromban kezdtem el iskolába járni úgymond "lógóba": I-V. Nagymohában, VI-VII. Fogarasban, I. év a székelykeresztúri tanítóképzőben, majd a képző felbomlása után VIII. osztállyal kezdtem a középiskolai tanulmányaimat. Brassóban érettségiztem 1957-ben, következett egy év a brassói Traktorgyárban, mint esztergályos tanonc, aztán két év a kolozsvári Református Teológián, majd két év a Bábes Bolyai Tudományegyetem filológia karának román szakán, ahonnan két év után átmentem a román-magyar szakra, melyet 1966-ban abszolváltam. 1966. szeptember 1-től a kézdiszentléleki általános iskolában kezdtem tanítani. Másfél év után 1968. február 24-étől az újonnan megalakult Kovászna megye lapjának, a Megyei Tükörnek lettem a sportújságírója. 1978-1983 között a bukaresti egyetem látogatás nélküli újságírói karán diplomáztam, és természetesen megszakítás nélkül szerkesztettem, írtam a lap sportrovatát, és teszem ezt negyven év után ma is – az egyetemes magyar sport szellemében – a feleségem biztosította nyugodt családi háttérnek köszönhetően.

Könyveim: 1979 őszén Labdarúgó tavasz (füzet), 1980-ban a Sportjátékok könyve, 1982-ben a Montevideótól Madridig, 1994-ben Montevideótól Los Angelesig, 1998-ban Montevideótól Párizsig - mindhárom a labdarúgó világbajnokságok történetével foglalkozik. 2002: Erdélyi magyar sportolók az olimpiákon. 2012: Sepsiszentgyörgy a sportvilágban.

(MOA-MOB/Győr Béla; fotó: Győr Béla)