- Az itt töltött néhány nap alatt milyen benyomásokat szerzett Budapestről?
- Kellemeseket! Nagyon szép város, rengeteg látnivalóval, de idő hiányában sok minden nem fért bele a programomba. A Cipők a Duna-parton emlékművet mindenesetre megtekintettem – nagyon megindító.

- A klasszikus magyar konyha remekei viszont alighanem kimaradtak, lévén ön vegetáriánus.
- Igen, fiatalkoromban rendkívül érzékeny volt a gyomrom, nagyon oda kellett figyelnem, mi kerül a tányéromra, később pedig spirituális okokból döntöttem úgy, hogy a húst mellőzöm az étrendemből. A nehéz magyar fogásokat tehát nem kóstoltam meg, de azért nem maradtam éhen.

- El tudja képzelni, hogy 2024-ben visszatérjen Budapestre – mondjuk egy olimpiára?
- Nézze, hatalmas a rivalizálás, nagyon nehéz dolguk lesz, ha valóban pályáznak. Olyan ellenfeleket kell legyűrni, mint Róma, Isztambul, Berlin vagy Hamburg. És persze kicsit hazabeszélek: az amerikai pályázat sem lesz esélytelen a voksoláson…

- Jelenleg négy amerikai város vív belháborút az olimpiai rendezésért, nevesül Boston, Los Angeles, San Francisco, valamint Washington. Ha önön múlna, tősgyökeres Los Angeles-iként alighanem az Angyalok városába vinné a játékokat.
- Valóban, és ezt nem csak azért mondom, mert életem nagy részét ott töltöttem. Los Angeles egyszer már otthont adott olimpiának, még 1984-ben, és a bojkott ellenére hatalmas siker volt. Úgy látom, a pályázatot most is nagyon alaposan kidolgozták, jó esély mutatkozik arra, hogy „házon belül” nyerjenek, akkor pedig a végső győzelemhez is igen közel kerülnének.

- Ön szerint nem kellene esélyt adni olyan városoknak, amelyek korábban nem voltak rendezők?
- Nem vagyok döntési helyzetben, ezért, hangsúlyozom, csak a magánvéleményemet tudom megosztani. Szerintem nem szabad megfeledkezni azokról a városokról, amelyek egyszer (vagy akár többször) már bizonyítottak, és úgy látom, a NOB-nak is fontos a kiszámíthatóság.

- Az viszont cseppet sem nyerte el a NOB tetszését, hogy Oslo mégsem akarná megrendezni a 2022-es téli olimpiát, és immár csupán Almati és Peking maradt versenyben.
- A nemzetközi bizottság szeretné tartani magát a rotációs elvhez, az viszont valóban furcsán veszi ki magát, hogy – kényszerű okokból – sorozatban a harmadik olimpia is Ázsiában lesz Pjongcsang és Tokió után. Oslo döntése azért is különös, mert a norvégok imádják a téli sportokat, a ’94-es lillehammeri olimpia minden igényt kielégített.

- Igen ám, de azok a fránya anyagiak…
- A szocsi olimpia rossz példát mutat az elszabaduló költségek miatt, és sajnos sokan úgy gondolják, a norvég közvélemény is, hogy csak így, ekkora büdzsével lehet megrendezni egy téli olimpiát – mert, mint az jól látszik, a nyári játékok iránti érdeklődés egyáltalán nem csökkent, sőt!

- Ön megjárt már jó néhány olimpiát. Van személyes kedvence?
- Nagyon nehéz választani, de ha mindenképpen muszáj, akkor Sydneyt mondom. Ott minden apró részlet a helyén volt, a rendezéstől a versenyekig tényleg minden.

- Az első olimpia, amelyen részt vett, a ’60-as volt. Egy tizenkét éves amerikai srác hogy kerül Rómába?
- Addig Kalifornia államból sem léptem ki, azon a nyáron viszont Európában nyaraltunk a családommal, és édesapám kivitt a nyitóünnepségre. Mondanom sem kell, kitörölhetetlen élmény, ma is jó érzés beszélni róla.

- Melyik az a sportág, amelyet utoljára venne ki az olimpiai programból?
- Az atlétikát. Nincs annál demokratikusabb sportág. A legtöbbhöz drága felszerelés kell, rengeteg költséggel jár, viszont a futáshoz elég például egy futócipő (néha még az sem), így a legszegényebb országokban is elérhető. A futáson belül is a 800 méternél hosszabb távokat szeretem igazán, azokhoz már az agyat is kőkeményen használni kell. 100 méteren pár másodperc alatt kifutod magadból, ami benned van, aztán már át is haladtál a célvonalon.

- Tudom önről, hogy kifejezetten gyűjti az érdekes történeteket az olimpiákról; biztosan akad legalább egy magyar érdekeltségű sztori a tarsolyában. Megosztaná velünk?
- Takács Károly sportlövő története nagyon tanulságos. Katonaként egy baleset következtében elvesztette a jobb kézfejét, ezért meg kellett tanulnia bal kézzel lőni – ami olyan jól sikerült neki, hogy ’48-ban és ’52-ben olimpiai bajnok lett. Az ő életútja bizonyítja, hogy kellő akaraterővel, elszántsággal, alázattal semmi sem lehetetlen. Valamennyiünk számára példaértékű, amit véghezvitt, és nemcsak a sport területén, hanem a mindennapi életben is.

- Mi most épp Budapesten beszélgetünk, de Európában amúgy is gyakran megfordul, olyannyira, hogy ideje egy jelentős részét franciaországi házában tölti. Miért pont ott?
- Szerettem volna, ha a gyermekeim már egészen kiskorukban megtanulnak legalább egy idegen nyelvet, lehetőleg minél magasabb szinten, és a francia, valamint a spanyol nyelv között vacilláltam. 1992-ben éppen kapóra jött, hogy a téli olimpiát a franciaországi Albertville-ben, a nyárit pedig Spanyolországban, Barcelonában rendezték – mindkét országban eltöltöttem fél-fél évet, aztán úgy határoztam, maradok Franciaországnál. Azóta is sokat időzöm Provence-ban a családommal.

- Amellett, hogy a világ egyik legismertebb olimpiatörténésze, a politikával, a közélettel és még megannyi mással is rengeteget foglalkozik, könyveket ír, rendszeresen feltűnik a tv képernyőjén – ez így kerek egész?
- Azt hiszem, igen. Remekül érzem magam a bőrömben, és bízom benne, ez még nagyon sokáig így is marad.


(MOB/Czövek Oszkár)