Mégis, citált kötelet felesleges, értelmetlen megrángatni, hovatovább rögvest hadiállapotot hirdetni. Tisztán, reálisan kell értékelni, keresni az okokat, hogy jövőre, az olimpiai évében ne történhessen hasonló csúfság. Már csak azért sem kell a póló szerelmeseinek mély depresszióba esniük, mert a sportág csúcsán lévő személyek garanciát jelentenek a higgadtságra, az előrelépéshez szükséges munícióra. Benedek Tibor tudja, szakmai értékelésében őszintén a honi elnökség elé tárta a problémákat, nem véletlen, hogy egyhangúlag erősítették meg pozíciójában. Avagy dr. Kemény Dénes elnök vezetésével a vezérkar is képes volt higgadtan lezárni a nyarat, hiába lett volna lehetősége a kapitányi szerződés szerint minden különösebb következmény nélkül váltani, még csak gondolati síkon sem jutott eszébe az előző két esztendőben csapatát ötből öt viadalon fináléba vezető szakvezetőt lecserélni.

A női fronton bekövetkezett váltás más eset. Szükségszerű, egy hosszú kapcsolat amúgy szintén higgadt lezárása. Merész András voltaképpen maga kérte felmentését, noha minden bizonnyal „csak” eléje ment a történetnek, hiszen sajnos 2015 arra világított rá, hogy esetében megfáradt valamiért a történet. A női lelkek rejtelmei vízilabdában sem feltétlen egyszerűek, az elmúlt másfél évtizedben több szakember tudna arról beszélni, milyen is a kapitányi hídon vezérelni. Közülük a most távozó, a szakághoz édesanyja (Ördög Éva tette le anno a női vízilabda magyarországi alapjait) révén is ezer szállal kötődő tréner látta el leghosszabb ideig a kapitányi feladatot, nem vitás, sokat köszönhetnek neki azok a játékosok, akik reményeink szerint majd Rióban harcolnak az érmekért.

„Azt gondolom, ennek a csapatnak kell egy löket, és annál nagyobb löketet nem kell adni, mint hogy jöjjön egy új edző, aki majd vagy hájjal kenegeti őket, vagy ostorral csapkodja őket. Talán mindegy, melyik verzió lesz érvényes, a lényeg, hogy új impulzusokkal fog élni. Ha azt mondtam, hogy a döntéseimet kilencvenkilenc és fél százalékban a női vízilabda érdekében hoztam meg az elmúlt években, akkor most is ezt kell mondanom. Ez a lépés nyolcvan százalékban erről szól, húsz százalékban pedig arról, hogy kilencedik hely több mint kellemetlen” – fogalmazott kellő mértéktartással Merész András, akinek lemondását szintén nem meglepő módon elfogadta a Magyar Vízilabda Szövetség elnöksége. A karmesteri pálcát az Új-Zélandról hazatérő Bíró Attila kapta meg, akinek nem titkoltan az olimpiai kvalifikáció megszerzése az elsődleges feladat. Keretében pont ugyanazokra a játékosokra számít, mint elődje, bizonyítva ezzel azt is, nem a kapitány volt úgymond hülye, hanem „csupán” az eredmények maradtak el az idén. A világliga-selejtezős búcsút még meg lehetett magyarázni azzal, hogy nagy volt a kísérletezés, ám a kazanyi szereplés, lássuk be, maga volt a rémálom. Már rögvest a kínaiak elleni nyitómeccs sejtetni engedte, valami nem stimmel: egy kézben tartott meccset engedett ki a kezéből a társaság, ráadásul olyan gól tette be végleg a kaput (Bolonyai Flórát madártávlatból ejtették át), amely pluszban sokkolóként hatott. Az otthon játszó oroszok legyőzésére is sokáig esélye volt a csapatnak, ám felőrlődött a nagy hirigben, hogy aztán az amerikaiak elleni, nyolc közé jutásért zajló ki-ki partin, tulajdonképpeni mészárláson (11–3-as részeredmény után 1 2–7) végképp bebizonyosodjon, nyomaiban sincs ott a 2013-as vagy éppen a 2014-es lendület. Azonban tekintettel arra, hogy a világbajnokságon nem osztottak kvótát, nem maradtunk le semmiről, avagy 2016 hivatott arról dönteni, merre tovább. Mondani sem kell, kulcskérdés a női póló szempontjából az olimpiai részvétel, még akkor is, ha a 2017-es hazai vb ad absurdum afféle mentőövet dobhatna – na, de erre ne is gondoljunk, a belgrádi Európa-bajnokságon, vagy majd az áprilisi olimpiai selejtezőn mindenképpen meg kell szerezni a kvótát!

Momentán itt tartanak az urak is, ők sem biztosították még helyüket a riói mezőnybe, mégis, bátran állíthatjuk, e tekintetben azért nem emelkedik magasba a vérnyomás. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a következő két lehetőségből egyiken se jusson révbe az együttes, felesleges is erről értekezni. Sokkal fontosabb, hogy vajon miképpen szerezheti vissza az egyértelműen elveszített lendületét, miképpen lehet ismét a mezőnyből kétség kívül kiemelkedő szerbek nyomában. Mert jelen pillanatban egyértelmű: vannak a szerbek (a világliga- és a vb-finálét is félelmetes magabiztossággal nyerték meg a horvátok ellen) és vannak az üldözők. Az őket messze távolságból üldözők, tegyük hozzá. Ezek közül az egyik csapat lennénk mi. Ez akkor is igaz, ha 2015-ben egyik fronton sem jutottunk az elődöntőbe. Utólag már tudjuk, a bergamói világliga-szuperdöntő jelzésértékű volt, a kazanyi szereplés valahol kódoltatott. Kódoltatott, még akkor is, ha tulajdonképpen egymeccsessé alakult. A hátborzongatóan gyenge csoportmeccsek után azonnal jött az olaszok elleni negyeddöntő, amelyet sikerült akciógól nélkül abszolválnia a válogatottnak. Senkiben sem volt kraft, senki sem mert/tudott váratlant húzni. Feszültnek tűnt a kapitány, feszültnek tűntek a játékosok. Mintha mindenki a másikra várt volna. Más kérdés, így is könnyen nyerhetett volna a csapat, a tipikus ikszes mérkőzést végül egy egyértelműen szabálytalan itáliai gól sodort a vereség medrébe – erről sem feledkezett meg természetesen Benedek Tibor, aki mindazonáltal sietett leszögezni, erre, csak és kizárólag erre a performanszra nem fogható semmi. Ettől függetlenül tény, hogy míg a 2013-as vb-n sikerült „leiratkoznunk” Sztavridisz sporttársról, ezúttal nem volt, aki elintézte volna. Mit tesz Isten, a görög ezen a kiemelt partin tért vissza hozzánk – azért a vízilabdában nincsenek véletlenek…

Bármennyire furcsa, két mérkőzés, két negyeddöntő okozta a bajokat, ami persze nem ad felmentést. Egyértelműen oda a Benedek Tibor érkezésével elsősorban mentálisan nyert lendület, idén értelemszerűen nem volt hatezres támasz sem, mint tavaly a margitszigeti kontinensviadalon, érződött, szükség van valami változásra. Próbálkozott, próbálkozott a szakvezetés, a nyári szabadságra „küldött” Szivós Mártont is „berendelte” a vb-csapatba, ám sehogy sem akart összeállni igazán a gépezet. A kapitány annak rendje és módja szerint emésztgette, hosszasan értékelte a történteket, majd előállt a megoldással: maga mellé vette a tüzes, az állóvizet nem ismerő, felettébb markáns Gerendás Györgyöt. A montréali bajnokkal közösen kívánja visszavezetni a hajót az élmezőnybe, amely hangsúlyozzuk, ismerve a játékosok képességeit (mert azok nem koptak, senki se tartson ettől!), egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Jelenleg vitathatatlanul Szerbia jelenti a férfi vízilabda origóját, amit magyarként természetesen viszonylag nehéz megemészteni, ellenben nem csupán a kötelező optimizmus mondatja velünk, ha valakinek, nekünk lehet esélyünk egy ihletett napon ellenük. És ha ellenük van, akkor tiszta sor, hogy az olaszok, a horvátok, a görögök, a montenegróiak vagy éppen a tengerentúliak ellen sem beszélhetünk reménytelen helyzetről, sőt.

Szóval, tényleg felesleges a vészharang.

Más ez a csapat!

A korszakváltás egyértelmű: a londoni olimpián léptek utoljára színre olyan játékosok, akik hosszú, nagyon hosszú ideig varázsoltak el bennünket, akik többek között Olümposz csúcsán állva csaltak könnycseppet a szemünkbe. Mást ne mondjunk, Londonban még ott volt Szécsi Zoltán, Kásás Tamás, Kiss Gergely és Biros Péter is, négy háromszoros, valamint Varga Tamás, kétszeres olimpiai bajnok. Ők már visszavonultak a válogatottól, sőt Kásás és Varga pályafutásának is véget vetett. Az 5. helyen végzett csapatból a Vasasban még pólózó Steinmetz Ádám szereplése szinte bizonyosan kizárható Rióban, a többiek azonban továbbra is ott vannak a fedélzeten. Legalábbis a kétszeres olimpiai bajnok Madaras Norbertre, a pekingi bajnok Hosnyánszky Norbert, Varga Dániel, Varga Dénes trióra, továbbá Hárai Balázsra, Nagy Viktorra és Szivós Mártonra eddig számított Benedek Tibor. Avagy más ugyan ez a csapat, mint elődje, ám azt nem mondhatjuk, hogy hiánya lenne rutinban.

Csúcson a Szolnok és az UVSE

Sokat, 51 esztendőt vártak Szolnokon a hetedik bajnoki aranyéremre, nem vitás. Ennek megfelelőem hatalmas volt az öröm májusban, amikor Cseh Sándor csapata az OSC-t a fináléban harmadszor legyőzve jutott a csúcsra. A szakemberek – az erőviszonyokat latolgatva nem meglepő módon – Eger–Szolnok viadalt jósoltak, hiába. A fővárosiak kiejtették a másik nagyvadat, más kérdés, a döntőben nem volt esélyük. Nem volt, mert a Szolnok magyar és szerb válogatott klasszisokkal egyértelműen igazolta, nem volt nála itthon jobb a szezonban. Ezt alátámasztandó a Magyar Kupát is bezsebelte…

A hölgyeknél az UVSE tudott duplázni. A bajnoki döntő sokáig emlékezetes marad egyrészt a Szentes helytállása, az első meccsen látott őrült ötméteres párbaj miatt, másrészt az ötmeccses sorozat, de főleg az utolsó, margitszigeti parti varázslatos hangulata miatt.

Ó, a nemzetközi kupák…

Ami itthon ment, kilépve a nemzetközi porondra már nem jött össze sem a Szolnok férfi-, sem az UVSE női csapatának. Ugyan mindkettő eljutott a Bajnokok Ligája hatos, illetve négyes döntőjébe (lássuk be, a kereteket elnézve ez volt a minimum), ám ott utolsó lett. A férfiaknál az Eger sem járt jobban, hiszen pont a Szolnokkal volt kénytelen csatázni az 5. helyért (a serleget a Recco vitte haza), miközben a szentesi nők a LEN-kupában lettek negyedikek, avagy ez a szezon sem rólunk szólt a nemzetközi klubvetélkedésben. Ahogy divat mondani: talán majd jövőre… Már csak azért is, mert két évig Budapest a házigazdája a férfiak BL-döntőjének.

(Sport2015/Amler Zoltán, fotó: MTI/Kovács Anikó)