Mert tegyük a szívünkre a kezünket, ha a Sydney-i olimpiát emlegetjük, akkor sem Kovács Ági úszása, Nagy Tímea vívása vagy a vízilabdacsapat oroszok elleni parádéja jut elsőként az eszünkbe, hanem az a fránya női kézilabda-döntő, melyet csak 47 percig kellett volna játszani.

A Varjú Vilmos Olimpiai Baráti Kör március 27-én Imre Gézát látta vendégül, aki ezúttal nemcsak sportolói, hanem sportemberi nagyságáról is tanúbizonyságot adott. A 42 esztendős sportember, a Budapest Honvéd újdonsült sportigazgatója ugyanis olyan jól kezelte és kezeli a riói történéseket, hogy az mindenki számára példamutató lehet.

Természetesen a március 27-i rendezvényen ennél többről is szó esett. Imre Géza többek között értékelte a program előtti hétvégén Budapesten zajló WestEnd Grand Prix vívóverseny történéseit, beszélt a magyar vívás állapotáról, és szívesen vállalkozott arra is, hogy a saját pályafutásának legfontosabb történéseit felelevenítse. Így többek között szót ejtett a Kovács Ivánhoz fűződő barátságáról, az atlantai olimpia élményeiről, Kökény Beatrix-szel való találkozásáról, a már említett Sydney olimpia történéseiről, melyet kivételesen nem a helyszínen, hanem itthonról követett, az athéni csapatezüstről és a pekingi fiaskóról, a 2015-ös hullámvasútról, az EB 70. helyről, majd az azt követő világbajnoki címről, és természetesen mesélt a Rióban történt drámáról is. Ez utóbbi témában szerinte nem szabad csak egy asszóra, és annak is az utolsó pillanataira fókuszálni, hisz az már csak egy egymásra épülő történések eredménye volt. Mert, amíg a televízió előtt szurkolók csak azt látták, hogy sorra nyeri az asszókat, azt nem tudhatták, hogy ez mekkora áldozatokat követelt tőle. Az, hogy a nyolcaddöntőben a legjobb barátja ellen vív az ember, hogy azt kell elütnie élete álmától, akivel együtt indult el reggel az olimpiai faluból, és akivel együtt tért haza, hisz, mint általában most is Boczkó Gábor volt a szobatársa, szinte minden lelki tartalékját felemésztette. Majd jött az észt óriás, a világbajnok Novoszjolov, aki ellen a fizikai tartalékok merültek ki. Az elődöntőben, a francia Grumier ellen pedig – Géza szerint – még szerencséje is volt, hisz 12-12-nél gyakorlatilag elfogyott a tudománya, az azt követő történéseket már leginkább a Fortuna irányította, akitől több segítséget nem is remélhetett. A döntőben tehát egyedül maradt, és a legnehezebb pillanatokban már nem volt hova nyúlnia. Egy olyan asszóban, mint a Park elleni döntő volt, a lelki, fizikai erőből kellett volna egy kiskanálnyival több, vagy, ha más nem, akkor a szerencse is besegíthetett volna. Ám ezek a tarsolyok üresek voltak, pontosabban pont ez volt az a plusz, mellyel az asszó végén a dél-koreai Park rendelkezett.

„Ha egy évvel korábban, a moszkvai világbajnokság döntőjében 14-14-es állásnál nem én adtam volna az utolsó találatot, akkor elmondhatnám magamról, hogy peches sportoló vagyok. De én adtam, így én lettem a világbajnok, majd egy év múlva egy másik világversenyen is döntőbe jutottam, amely teljesítményre, azt gondolom, büszke lehetek. Ráadásul a sors az elveszített olimpiai döntő után rögtön adott még egy esélyt, amivel élni tudtunk. A csapatunk ugyanis legyőzte Koreát, majd a bronzmeccsen az aktuális világbajnok ukránokat is, így bronzérmesek lettünk, én tehát kétszer is dobogóra állhattam Rióban.”

Imre Géza a pályafutása során négy olimpiai, tíz világbajnoki és tizenkét Európa-bajnoki érmet szerzett, melyekre valóban büszke lehet. Géza még azt is elárulta, hogy a riói érmei ma már nem az elveszített aranyat, hanem a megnyert ezüstöt és a megnyert bronzot juttatják az eszébe. A Park elleni asszója pedig ugyanúgy nem beszédtéma a hétköznapjaiban, mint, ahogy a felesége, Kökény Beatrix sem szokott szomorkodni a dánok ellen elveszített 2000-es döntő miatt.

(Riersch Tamás)