Marci a család bátorítására 6 évesen kezdett el alpesi sível foglalkozni. Pár évvel később Kővári Enikő – szintén egykori sí kiválóság – vezetésével már kialakult egy családi barátok csemetéiből álló kis csapat, akik szépen lassan kezdtek megismerkedni a versenyzés örömeivel. „Az első megmérettetés, ami tisztán megmaradt, az egy Tyrolia kupa volt, ahol még talán 10 éves se lehettem, és csúfosan, valahol a mezőny végére sikerült becsúszni. Extra kudarcot jelentett, hogy még a tombolán sem sikerült semmi nyereményt megkaparintani” – nosztalgiázik.

Az olimpikon szülei szintén élsportolók voltak, édesapja öttusa magyar bajnok, édesanyja pedig benne volt a magyar vívóválogatottban. Marci így a lelki támogatás mellett hasznos tanácsokat is kapott, apja továbbá többször utaztatta ausztriai edzőtáborokba, hogy fia jobb és jobb lehessen. Állítása szerint édesanyja féltette az élsporttól, nem feltétlenül a fizikai terhelés miatt, hanem inkább a lelki csalódástól tartott.

„Nekem az olimpia mindig egy olyan dolog volt, amiről ódákat zengtek a nagyok, de sose tudtam igazán átérezni magát az olimpiai eszmét, hogy az egész világ összejön egy helyen, hogy a sport való mivoltát ünnepeljék, és megmérettessék nemzeteik legnagyobbjait” – magyarázza. Aztán persze, amint ő is megtapasztalta, milyen egy olimpia, azonnal megértette „miről beszéltek a nagyok” és annyira lenyűgözte az egész hangulata, hogy azóta is próbál minél közelebb maradni az ötkarikásokhoz.

A vancouveri játékok után még több világbajnokságon és universiadén is részt vett, de már minőségi felkészülés nélkül, inkább örömszerzés céljából. Miután abbahagyta a síelést, a sport kicsit háttérbe szorult, azonban nyáron talált egy olyan sportágat, ami „újra fellobbantotta benne a tüzet”. A Magyarországon is egyre népszerűbb crossfit által olyan dolgokat tanul az emberi testről és annak karbantartásáról, amelyek talán a múltban, sí karrierjében is segítették volna.

Marci az utóbbi években a Rozmaring síklubnál edzőként dolgozott, mialatt világossá vált számára, hogy mindenképpen valamilyen sport közeli tevékenységben tudja elképzelni jövőjét, bár még pontosan nem tudta, hogy mi lenne az. Miután elvégezte a főiskolát, a szállodaiparban szeretett volna elhelyezkedni, amikor is kapott egy nagyszerű lehetőséget: egy amerikai TV társaság kisinasaként betekinthetett a párizsi Roland Garros előkészületi és közvetítési munkálataiba, amibe azonnal beleszeretett. Azóta már Wimbledonban és az US Openen is dolgozott, ahol olyan tapasztalatokat és ismeretségeket szerzett, hogy idén az NBC munkatársaként fél évet tölt Szocsiban.

A sportolónak hatalmas élményt jelent, hogy megint ott lehet az olimpián, bár külső szemlélőként természetesen teljes más lesz minden. Oroszországban mindent megtesznek azért, hogy jól és főleg biztonságban érezze magát a vendég. Volt olimpikonunk még az alpesi sípályát is kipróbálhatta. „A pálya jelenleg teljes karbantartás miatt zárva van, és nagy kalandok árán sikerült pár kanyart húzni a pályákon” – meséli boldogan.

Salt Lake City óta - emlékszik vissza a sportoló - az olimpikonok folyamatosan képesek voltak überelni az elődjüket világranglistapontokban. Továbbra is bízik a feltörekvő generációban, bár sajnos az anyagi és időbeli áldozatok miatt, csak kevés fiatalnak adatik meg, hogy magasabb szintre jusson. „Remélem, a jelenlegi vezetés, a már eddig is jó irányba mutató kormányzása mellett még több fiatal sportolónak adja majd meg a lehetőséget, hogy valamilyen szintű támogatás mellett, kiforrott versenyzőként megmutathassák, mi is rejlik bennük.”

A Szocsiba induló magyaroknak azt üzeni, hogy élvezzék a kint létet, „a munka már el van végezve”. „A versenyzők nem az olimpián fognak új fizikai szintekre jutni, de egy kellően jó kedélyű hangulat kihozhatja belőlük a maximumot” – mondja. Sok olimpikonnal jó viszonyt ápol, hiszen 4 éve még ő is az volt. Sajnos ritkán tudnak találkozni, ezért is várja, hogy nosztalgiázzanak kicsit. Bár Marcinak rengeteget kell dolgoznia a játékok alatt, ha ideje engedi, megpróbál minél több eseményre ellátogatni.

(Bartus Evelin)