A gyorskorcsolyázást 16 évesen kezdte, de a korcsolya kisgyermekkora óta része volt az életének. Édesapja minden télen fellocsolta otthon a jeget, eleinte így tudott gyakorolni. Később az állatkertbe is gyakran járt, az állatok szeretete mellett ott is a locsolt jégpálya vonzotta igazán; mindig ott edzett, ahol éppen lehetősége volt rá. „A Műjégpályára a drága belépő miatt úgy jutottam be, hogy mindig átugrottam a villamossíneken” – meséli nevetve.

Amellett, hogy az 1952-es olimpia hatalmas élmény volt számára, kiemelte, hogy az élvonal csupán illúzió volt. Itt felhívta figyelmünket a sportág nehézségére is: „nem egymással, hanem az idővel kell küzdenünk, mert verseny alatt nem tudunk a másikhoz viszonyítani, nem látjuk, hogy éppen jobban vagy esetleg gyengébben teljesítünk a többiekhez képest”.

Természetesen az akkori körülmények sem segítették a magyar sportolót, társai közül volt, aki külföldre ment szerencsét próbálni.

Először Ladányi Gedeon – szintén gyorskorcsolyázó olimpikon - volt az edzője, majd a Szovjetunióban beszerzett orosz szakkönyvek segítségével egyedül készült a versenyekre. Ezek az általa hozott könyvek jelentettek alapot a TF tanárainak, hogy jobban megértsék a sportoló által feldolgozott témákat, továbbá nagyban segítették későbbi edzői munkáját. Több, ma sikeres sportolónak is volt az edzője, végül mégis műszaki területen helyezkedett el, egy cégnél volt üzemfenntartó.

A magyar gyorskorcsolyázókban bízik, reméli, Szocsiban valaki be tud kerülni a legjobb 16-ba és sportolóink a jövőben szép eredményeket tudnak felmutatni. Bár hangsúlyozza, hogy míg Oroszországban és Norvégiában a gyorskorcsolya tömegsportnak számít, nálunk elég kevesen választják ez a sportágat, és az éghajlat sem a legmegfelelőbb a téli sportok számára.

(Bartus Evelin, Foto: moksz.hu)