Tállay András a Sportkórház korábbi főorvosa, ma a Pasaréti Sportegészségügyi Centrum Kft. egyik vezető orvosa, a Semmelweis Egyetem Sportorvostan Tanszékének oktatója, az Országos Gerincgyógyászati Központ orvosa, a Magyar Olimpiai Bizottság Orvosi Bizottságának elnöke, a Magyar Sportorvos Társaság főtitkára, a Magyar Kézilabda Szövetség és a Magyar Atroszkópos Társaság elnökségének tagja.

A szakember elmondta, ki és mi vezette az orvosi pályára, mikor és melyek voltak a legszebb olimpiai élményei, melyek voltak a legkevésbé emlékezetes esetei, hogyan működik az olimpiai egészségügyi csapat, kikből áll és mik jelentik számukra a legnagyobb kihívásokat – na és természetesen Párizs is szóba került.

A ma 53 esztendős szakember még harminc éves sem volt, amikor orvosként az olimpiai csapatunk szolgálatába állt. „Sydney idején szinte egyidős voltam a sportolókkal, könnyen megtaláltuk a közös hangot” – emlékezett vissza, de még korábbra visszakanyarodva elmesélte, hogyan lett sportorvos.

Ahhoz, hogy orvos lett, a családi környezete jelentős hatással volt; példaképei között még olimpiai bajnok is volt. „Gyerekkoromban érdekes módon szerettem a sebeket nézegetni, érdekelt azok gyógyítása. Aztán a gimnáziumi évek fakultációi során kezdtem komolyabban orientálódni a biológia, a gyógyítás, orvoslás felé. Sportolóként alpesi síző voltam, tehát a sport is közel állt hozzám. Amikor bármi gondom volt, nagynéném egykori csoporttársa, dr. Miltényi Márti néni vett kezelésbe; amikor megálltam az ajtóban, már tudta, mi a bajom – nagyon imponáló volt. Aztán egyetem, gyakorlat a sportkórházban, tovább a sportsebészet felé. Sokat jelentett olimpiai bajnok vívó nagybátyám-keresztapám, dr. Kausz István, aki szintén sebész volt. Nagypapám, dédnagypapám is orvos volt, tehát mondhatni, erős gyökereim vannak. Utóbbi érdekességképp a Kárpátián szolgált, de a Titanic katasztrófájakor épp nem volt szolgálatban, csak New York-ban tudott segíteni az oda érkezőknek. Egyértelmű volt az utam, és a sportsebészet is.”

A legemlékezetesebb olimpiája a számára első játékok, a sydney-i volt. „Megtisztelő bizalmat kaptam az egészségügyi csapatban, gyakorlatilag ugyanannyi idős voltam, mint a kézilabdás lányok. Rögtön részese tudtam lenni az eddigi legjobb magyar női olimpiai kézilabda-eredménynek, egy ezüstöt nyertünk – és nem aranyat veszítettünk. Gyönyörű menetelés volt, örök emlék marad. Mint egykori téli sportoló pedig nagyon boldoggá tett 18 évvel később, Phjongcshangban a rövidpályás gyorskorcsolyázók aranyérme. Ott lehettem az első téli olimpiai aranyunknál, különösen úgy, hogy a Liu testvéreket 12-13 éves koruk óta ismerem, segítettem.”

A sportorvos azt mondta, szerencsére „őrült” nagy sérülések, betegségek nem voltak az olimpiai praxisa alatt. „Inkább azok az izgalmas esetek, ha valakinek az olimpia előtt annyi idővel sérül meg valamije, hogy abban kell részt vállalnunk, el kell dönteni, ki tud-e jutni, és képes lesz-e eredményesen versenyezni. Például most Párizsban van kézilabdázó, akit az elmúlt években operáltam, kicsit ilyenkor úgy érzi az ember, ő is hozzá tud járulni a sikerekhez. De ha visszaemlékszem, amikor a kézilabda-válogatott mellé kerültem 1999-ben, és felkértek, hogy a korábbi fül-orr-gégész Jakab Erzsébet munkáját vegyem át, kiutaztunk az előolimpiára, sportsebészként egyszerre lettem sportfogorvos, sportnőgyógyász, sportbelgyógyász és sportpszichológus – ezek nagyon sokrétű feladatok, gyors megoldásokat, döntéseket kívánnak. Otthon ilyen esetekben átküldöm a sportolót a megfelelő szakorvoshoz, egy olimpián erre kevésbé van lehetőség.

Persze izgalmas dolog egy nagyobb sérülés. Ilye volt például a súlyemelő Baranyai Jánosnak a könyökficama, amit végigasszisztáltunk. Azt is tudni kell, hogy külföldön a jogosítványunk addig tart, amíg a pálya szélén, vagy az olimpiai faluban ellátjuk a sportolókat. A komolyabb beavatkozásokat a poliklinikán, rosszabb esetben a dedikált helyi kórházakban, ottani szakorvosok végzik; adott esetben még megfigyelőként sem állhatnék be a műtőbe. Ha a sérülés engedi – ez a mi mérlegelésünk, felelősségünk –, megszervezzük a szállítást, majd a fogadást, mihamarabb hazaküldjük a sportolót az otthoni, ismert, magas színvonalú ellátás érdekében. Egy sajnálatos emlékem az is, amikor a snowboardos Gyarmati Panka olimpiai részvételéről kellett döntést hozni a sérülését követően.”

Tállay doktor elmagyarázta azt is, hogyan, milyen elgondolás alapján állítanak össze egy olimpiai egészségügyi stábot. „Egyik alapelvem, amikor egy olimpiai orvoscsoportot megszervezünk, hogy minél több szakmának a képviselői, azaz több szakorvos tagja legyen annak. Legyen benne belgyógyász, ortopéd, kardiológus szakvizsgázott szakember, aki lehetőleg legyen sportszakorvos is. A MOB-bal közösen arra is törekszünk, hogy a csapat- és a nagylétszámú sportágak – mint az atlétika, kajak-kenu, úszás vagy a vívás – a saját keretorvosukat is magukkal hozzák; a kisebb sportágak számára pedig összeállítunk egy központi csapatot, ahol fontos, hogy legyen három-négy ember, aki az elejétől a végéig jelen van a rendelő berendezésétől a bontásig bezárólag, azonban az akkreditáció-cserékkel igyekszünk minden sportágnak kedvezni. Természetesen az egészségügyi csapatot fizioterapeuta, masszőr, pszichológus is kiegészítheti. Van, hogy egy orvos egyetlen nap alatt akár három sportágat is le kell, hogy fedjen, ennek esetében a csapatvezetéssel vagy a médiacsapattal szoktunk logisztikai téren együttműködni.”

A párizsi orvoscsapat vezetője az aktuális olimpiáról is beszélt – természetesen orvosi szempontok alapján. „Itt Párizsban várakozással nézünk a közlekedés elébe, az időjárásra egyelőre nincs panasz, enyhébb itt az idő, mint otthon volt az elutazásunk előtt. A magas hőmérsékletre és a fényvédelemre is igyekeztünk felkészülni, valamint izgatottan várjuk, mennyire sikerült a Szajna vízminőségén javítani. Kihívást jelent a létesítmények közötti távolság is, a korábbi olimpiákkal ellentétben már városszerte szétszórták az eseményeket, sőt városon kívül is rendeznek versenyeket, ehhez dinamikusan alkalmazkodnunk kell.”

Tállay András a Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Karán 1995-ben diplomázott, majd az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány ösztöndíjasaként az Innsbrucki Egyetem Traumatológiai Osztályán, ezt követően a Müncheni Ambuláns Térdsebészeti Központban dolgozott, közben szakmai tanulmányúton vett részt a Bécsi Lorenz Böhler Unfallkrankenhaus-ban. 1998-ban, majd 2007-ben hat, illetve tizenkét hónapos térdsebészeti ösztöndíj-programban vett részt az ARMC Knee Fellowship Programme keretében Melbourne-ben. 2001-ben ortopédiából, 2005-ben sportorvostanból szakvizsgázott, 2004-ben PhD tudományos minősítést szerzett a Semmelweis Egyetem Biomechanika Tanszékén. 1996-ban lett a Sportkórház (Országos Sportegészségügyi Intézet) Sportsebészeti Osztályának munkatársa, később főorvosa. 1997-1999 között az Uzsoki Kórház Ortopéd-Traumatológiai Osztályán baleseti ügyeleti szolgálatot teljesített. Sportorvosként a kilencvenes évek közepétől a női kézilabda-, sí-, snowboard-, rövidpályás gyorskorcsolya- és szörfválogatott orvosa. 2004-ben lett a keretorvosi hálózat vezetője, a MOB vezető orvosa 2001 és 2008 között, majd újra 2017-től. Több olimpián volt a magyar delegáció tagja. Athénban, Pekingben, Salt Lake City-ben, Torinóban, Phjongcshangban, Tokióban és Pekingben az orvoscsapat vezetője – annak tagja Sydney-ben és Szocsiban is –, csakúgy, mint a murciai, párizsi, lignanói, szarajevói és Friuli-Venezia-Giuliai Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon (EYOF) és a dohai Strand-Világjátékokon. Tokióban egyben a Magyar Olimpiai Csapat vezetőjének helyettese.