A Fekete-erdő szívében található dunningeni ház szobájában diplomák, feliratok, akkreditációk, fotók és egyéb emléktárgyak tanúskodnak egy egészen különleges történetről. A lakó egy 73 éves sportfanatikus, Hubert Bihler. 46 éve házas apa és nagyapa, aki szerte a világon több mint 50 nemzetközi sporteseményen működött közre a 2000-es évek közepe óta.

Hogyan lett Önből önkéntes?

Visszavonulásom után először 2005-ben, a labdarúgó Konföderációs Kupán vettem részt Németországban, majd egy évvel később a világbajnokságon folytattam a megkezdett munkát. Stuttgartban ez teljesen megfertőzött: ezt követően minden nagy nemzetközi sporteseményre jelentkeztem. Emlékeztem, hogy vannak barátaim Vancouverben, szóval 2010-ben Kanadába jelentkeztem az első olimpiámra. A whistleri sportközpontban találtam magam, ahol a vegyes zónában a médiának dolgoztam. A jeges pálya mellett sok német szánkós, bobos és szkeletonos sportoló volt, és mindegyikükkel megismerkedtem. Fantasztikus volt.

Honnan jön ez a hatalmas szenvedély?

Abból a tényből fakad, hogy egész életemben bevonódtam a sportba. Fiatalon focista voltam, és csapatkapitányként vezettem a klubomat itt, a Fekete-erdőben. Utána bíró és edző lettem. Ez volt az életem. Visszavonulásom után kezdtem el önkénteskedni. A cél az volt, hogy továbbra is a sport világában maradjak. és folytathassam a szenvedélyem. A 2006-os világbajnoki tapasztalataim után felelősséget kaptam: nekem kellett koordinálnom a médiának dolgozó önkénteseket, és én feleltem a fotósok elhelyezéséért is a pályán. Ugyanezt csináltam 2012-ben Kijevben az Európa-bajnokságon, és 2014-ben Porto Alegrében a világbajnokságon is. Emellett 2010-ben Dél-Afrikában és 2018-ban Oroszországban is ott voltam – ez összesen 5 labdarúgó világ- és Európa-bajnokságot jelent. Szinte mindig egy csapatért feleltem. Órákba telne kilistáznom az összes fotóst, akit ismerek, és azokat a barátaimat, akik meghívtak, hogy látogassam meg őket és országaikat a játékok alatt a világ minden táján.

Meséljen az első olimpiai élményéről!

A londoni játékok előtt egy egyetemi atlétikai bajnokságon voltam csapatvezető az Olimpiai Stadionban, és a fotósokért feleltem. Ezt követően a paralimpián szerepeltem önkéntesként, ismét csapatvezetőként (csak britek társaságában), ismét a fotósok munkáját segítve.

Aztán elutazott a téli játékokra Szocsiba…

Remekül éreztem magam Oroszországban. Egy hetet ki kellett hagynom, hogy haza mehessek Németországba, a feleségemnek ugyanis váratlanul műtétre volt szüksége. Aztán visszamentem. A médiaközpont beléptetéséért feleltem a legnézettebb versenyeken. Itt találkoztam a legjobb orosz barátommal, Sergei Pilipenkóval, akivel azóta is kapcsolatban vagyunk. Megmutattam neki az összes helyszínt, ahol önkéntesként dolgoztam (csaknem ötvenet) és azt mondta: „Menjünk, nézzük meg az olimpiai lángot és csináljunk egy képet, amin kezet rázunk, hogy megmutassuk a világnak, hogy tudunk együtt dolgozni korlátok, határok és politika nélkül.”

Mi történt ezen játékok óta?

A futball világából jöttem, de szeretem az atlétikát és az olimpiát is: ezek vannak a listám csúcsán. A játékokon belül is az atlétikát szeretem a legjobban. 2016-ban Rióban az Engenho körzetbe osztottak be. Ekkor ismét a fotósokkal voltam. Elképesztő élmény volt, hogy ott lehettem, és láthattam, hogyan élnek ezek az emberek. Az atlétikai futamok alatt a Nilton-Santos Olimpiai Stadionban a világ minden tájáról érkező önkéntesekkel találkozhattam. A sport valóban közelebb hozza az embereket. Ez csodálatos.

Már rengeteg fotóst ismerek szerte a világon. Ugyanazokat az arcokat látod a különböző helyszíneket. Általánosságban a munkájukat segítem. Mindig nagyon sietnek. Egyik helyszínről a másikra kell rohanniuk, én pedig segítek nekik: megadom nekik a szükséges információkat, hogy hol legyenek a pályán.

Láthatjuk majd Tokióban?

Jelen pillanatban egy jelentkező vagyok önkéntességre Tokióban. Valószínűleg ez lesz az utolsó ilyen élményem. 73 évesen úgy érzem: itt az idő, hogy abbahagyjam. Előtte Münchenbe megyek majd a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokságra, ahol nagyon elfoglalt leszek, majd Tokióban adódhat lehetőségem elbúcsúzni az önkéntességtől – több mint 50 futballtorna, atlétikai világbajnokság és olimpia után.

Miért szerepel ilyen kiemelt helyen Önnél az olimpia?

Amikor azt mondom, hogy az olimpiai játékok a legfontosabb esemény számomra, akkor arra a különleges érzésre gondolok, amit ettől kapok. A világ minden pontjáról látsz embereket egy fantasztikus atmoszférában. Hasonló hangulat fog el a világbajnokságokon, az Európa-bajnokságokon, az asztalitenisz- vagy a jégkorongtornákon. Elképesztő megtapasztalni azt, ahogy ilyen alkalmakkor az emberek összejönnek. Órákon át tudnék történeteket mesélni a humanizmusról, a barátságról, arról az érzésről, amely átjárja a különböző országokból érkező önkénteseketet, mikor egy ilyen esemény részesei lehetnek. A tokiói olimpia után szerintem megírom majd a történetemet. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a sportot, és hozzá akar járulni az események sikeréhez, hogy menjen önkéntesnek. Nagyon kifizetődő.

(olympic.org, fotók: Hubert Bihler)