Hisz nézhettünk bármerre, a magyar póló fényességes múltjának hőseit láthattuk. Héroszokat, akik még játszották az álló vízilabdát és testközelből látták a zseniális Németh Jameszt, aztán akik részesei voltak a világraszóló, 1956-os melbourne-i diadalnak, akik révbe értek Tokióban, trónra ültek Montrealban, tündököltek világ- és Európa-bajnokságokon, főszereplői voltak az új évezred szédületes sikereinek. Lőttek gólt szélről, hátulról, svédcsavarral centerből, ballal elhajolva, jobbal tolva, pöckölve, összeravaszkodtak emberelőnyöket, hárítottak négyméterest, ötméterest, reflexből kaptak bele védhetetlennek tűnő labdákba, megúsztak testhossznyi fórral, megúsztak kiállításokat, kiállták a legkeményebb próbákat, amikor mindenki ellenünk volt – és mégis mi nyertünk...

Mert nyertünk, nyertünk, nyertünk.

Megesett, néha nem – de akkor is közel voltunk. És pontosan tudtuk, csak egy pici hiányzott. És mindig volt legközelebb, és mindig visszaültünk a trónra.

Generációk, akik egymástól tanultak. Tanulták a cseleket, a trükköket, varázsoltak a labdával, fogták a csuklót, markolták a nadrágot, elnézős passz, víz alatti elúszás, feladás a kapufához...

Ez a magyar vízilabda. Tündökölt, amikor a britek és a franciák voltak a nagy ellenfelek. Rendre felülkerekedett a németeken. Jöttek az oroszok, a jugoszlávok, egyre ment. Megtanultak vízilabdázni az olaszok – velük is elbánt. A spanyolokkal is, aztán amikor megháromszorozódott a dél-szláv vetélytársak száma, akkor is meg tudta előzni a szerbeket, horvátokat, montenegróiakat, utolszor augusztus 4-én, pontosan egy hónappal ezelőtt.

Nációk hullámvasutaztak mellette, jöttek fel s tűntek el a szürkeségben... De a magyar, nos, a magyar póló ott volt a huszas években, a harmincas években, a negyvenesek végén, az ötvenesben... És így tovább. Mindig.

És ezt ők csinálták. Ők, akik most majd’ mind eljöttek. Ez egyszer – búcsúzkodni.

Búcsúzni tőle, aki mind közül a Legnagyobb volt.

Nyolc olimpia. Nyolc érem. Öt játékosként, három edzőként. Sosem volt, sosem lesz életpálya. Túlnőtte Németh Jameszt is, holott ez ellen tiltakozna. Mindig mondogatta, égő tekintettel: Istenem, a Jamesz, ő volt A Vízilabdázó...

Majd megbeszélik. Most már együtt vannak, fönt, a mennyei játszótéren. Halassy Olivérrel, Bródy Györggyel, idősebb Szivós Istvánnal, Markovits Kálmánnal, Lemhényi Dezsővel, Zádor Ervinnel és a többi géniusszal – nagy ég, micsoda kör, amely ott fent üdvözölte, és micsoda társaság, aki itt áll a farkasréti aszfalton, egy picit megkövülten...

Játékostársai, játékosai, akiknek edzést tartott, és akiknek már csak tanácsot adott. Mert tudott. Tudott mindent erről a sportágról, játékosként is, edzőként is. Döntő hatást gyakorolt arra az irdatlan tudáshalmazra, amelyből száz éve táplálkozik mindenki, aki úgy dönt: csatlakozik a kiválasztottak kasztjához – és vízilabdázó lesz Magyarországon.

Ők nem pusztán részesei a történelemnek – írják azt. Újabb és újabb fejezeteket a pólós aranykönyvben, mely sehol sem olyan vastag és sehol sem olyan fénylő, mint itt, magyar földön, ebben az oly sokat nyomorgatott hazában, amelyben mégis milliók arcára sikerült mosolyt ültetniük, valahányszor diadalt arattak.

És senki sem írt annyit abba a könyvbe, mint ő. Gólokkal, kőkemény szerelésekkel, gerinces kiállással, újabb és újabb zsenik felfedezésével, csapatok összeforrasztásával, taktikai húzásokkal, parlamenti termekben megvívott kemény csatákkal, kiadványok publikálásával.

Velünk élő történelem volt. Olyan, akiből csak egy van.

Nemigen akad olyan sportág és olyan ország, ahol ilyen hosszú évtizedeken át újabb és újabb generációk képviselői válnak bajnokokká. És nemigen akad olyan esemény, hogy ennyien ott legyenek, egyszerre.

Sajnos, most jönniük illett.

Elkísérték az utolsó útjára.

A végén a Himnuszt énekelték.

Csak most... Most nem a dobogó tetején állva. Hanem – a sír körül.

A koporsó alászállt – ő pedig ment fel, Jameszékhoz.

Viszont a tudását, a góljait, az edzői zsenialitását, azt itt hagyta, örökül, mindannyiunknak.

A magyar vízilabda s vele Gyarmati Dezső tovább él.

Most – és mindörökké.

(Csurka Gergely)

Beszámoló a temetésről itt olvasható.