Az „ötösfogatban” éppen a sor közepén helyezkedik el Zsivótzky Gyula, Mexikóváros egyik magyar hőse, aki nagy szomorúságunkra már 2007 októbere óta nincs közöttünk. Nem volt könnyen elérhető ember, nem az a fajta volt, aki mindenkivel haverkodott. Viszont amikor egy kicsit is megismert valakit, éppen annyira nyitotta meg az illető felé az ollót, amennyire az megérdemelte. És ez így jó volt. Amikor ugyanis közelebb engedett magához valakit, fokozatosan mindinkább baráti hangra váltott. Erről a megtapasztalásról e sorok írója is hosszan és érdemben tudna tanúskodni.

Amikor 1965 nyarának végén Debrecenben, a nagyerdei stadion dobóköréből új világcsúcsot jelentő, 73,74 méterre repült kezeiből a kalapács, röpködtek a fantasztikus és az ezzel egyenértékű jelzők. S nem is véletlenül. Szerte a nagyvilágban tudtak ugyanis az előzményekről. Arról, hogy ez a rendkívül tehetséges és legalább annyira szorgalmas sportember hónapokig közvetlen életveszélyben volt! S hogy mi mindenen ment keresztül addig, amíg két olimpiai ezüstérem (1960, 1964), továbbá egy Európa-bajnoki cím (1962) megszerzése után a világrekordot is a magáénak mondhatta.

Sokszori beszélgetéseink egyike alkalmával természetesen a kevéssé ismert gyermekkoráról is őszintén megnyilvánult.

„Apai felmenőim mozgalmas életet éltek. Nagyapám a felvidéki Liptórózsahegyről indulva megjárta Amerikát is, édesapám pedig tengerészként Fiume kikötőjéből utazgatott, ahová éppen rendelték a hajójukat. Édesanyám Óbudán, családoknál dolgozott, s mivel az ő rokonai Kisbéren éltek, röviddel születésem után szüleim is oda költöztek. Ahogy komolyodott a II. világháború, ők a fő vasútvonal mellett fekvő Kisbérről jó érzékkel a közeli Ászárra települtek át. Jól tették, mert a háború végeztével csak a lebombázott házunkat látták viszont. Rettenetesen szegények voltunk – én tényleg elmondhatom, hogy megtanultam a legkisebb dolognak is nagyon örülni.”

Ami a nélkülözést illeti, abban sok éven át bőven volt része.

„A rendkívül szerény körülmények között elvégzett általános iskolát követően 1951-ben Tatára kerültem. Az intézményt mai szóhasználat szerint testnevelés tagozatos gimnáziumnak minősítenék, szerintem inkább valamiféle szakközépiskolának felelt meg. A körülményekről egyetlen tény is nagyon sokat elmond: egyetlen hálóhelyiségünkben emeletes ágyakon ötvennégyen aludtunk. A többi feltételt is ebben a kategóriában kell elképzelni. A pluszt az jelentette, hogy a két évvel felettem járó Zlinszki Miklós kalapácsvető próbálkozásaimhoz szakmai tanácsokkal igyekezett ellátni.”

Ebben az ingerszegény környezetben eltelt egy tanévet követően jött el a helsinki olimpia ideje.

„Nyáron végképp nem unatkoztam. Minden munkalehetőséget igyekeztem megragadni, hogy a következő tanév költségeihez minél több pénzt gyűjtsek. Dolgoztam útépítésen, meg a vashulladékot elszállító vagonok feltöltésénél is. Életem meghatározó élménye volt, amikor Budapesten, egy kinagyított fotón megláttam a Helsinkiben hatalmas meglepetésre aranyérmet szerzett kalapácsvető, a „tapolcai kőfejtő”, Csermák József képét. A kezdeti próbálkozásokon túllépve, ettől kezdve más sebességre kapcsoltam. Még akkoriban nyomára bukkantam a „Kalapácsvetés technikája” című kiadványnak, amelyben a fotók az 1948-as, londoni győztes, Németh Imre mozgását elemezték. Meg is vettem, és nagy-nagy ügybuzgalommal tanulmányozgattam.”

Az első év után, 1952 nyarán költözni volt kénytelen…

„A szocialista tervgazdálkodás egyik torzszüleményeként az egymástól mintegy 250 kilométerre lévő tatai és kiskunfélegyházi középiskolát összevonták. Így én is az Alföldre kerültem, ahol a kezdetleges körülmények közepette, két év alatt harmincötről ötvenhárom méterre javult az egyéni csúcsom. Lehetőségeimben érdemi változás csak 1955-ben, az érettségit követően állt be, amikor felkerültem Budapestre, a Testnevelési Főiskolára. Itt foglalkozott velem először érdemben szakember, Harmati Sándor személyében.”

Ez a minőségi ugrás meg is látszott az eredményein.

„A komoly szakmai munka mellett az is sokat jelentett, hogy az elődök - de különösen Csermák József – változatlanul igen nagy hatással voltak rám. A következő évben, 1956 nyarán már a felnőtt bajnokságon is ezüstéremig jutottam egy 58,29 métert érő dobás révén. 1957-ben a párizsi Universiadén, 1958-ban pedig Stockholmban, a felnőtt kontinensbajnokságon további két bronzéremmel gazdagodtam. Bár egészen 1965-ig Harmati Sanyi bácsi irányította a felkészülésemet, párhuzamosan mind szorosabb együttműködés alakult ki példaképem, Csermák József és közöttem.”

Az 1960-as, római olimpiára már biztos csapattagként utazott...

„Elég jól alakult az ötkarikás bemutatkozásom, hiszen a szovjet Vaszilij Rugyenkov (67,10) és a lengyel Tadeusz Rut (65,64) közé sikerült egy 65,79 méteres dobással beékelődve, a második helyen végeznem. Két évvel később pedig a belgrádi Európa-bajnokságon már úgy tudtam nyerni, hogy 69,64-gyel egyben új kontinensrekordot is felállítottam.”

Belgrádi sikerét, az ott elért kitűnő Európa-csúcsot ismerve jogosnak tűntek a nevéhez fűződő olimpiai remények-számolgatások.

"Nem is indokolatlanul számoltak velem 1964, Tokió viszonylatában, hiszen egyre jobb eredményeket értem el, 1963-ban már a világranglistát is én vezettem. S ekkor jött a nagy baj! 1963 novembere és 1964 februárja között csak három lépcsős, igen nehéz műtétsorozattal tudta megmenteni az életemet doktor Mester Endre professzor az I. Sebészeti Klinikán. Helyemben mások megelégedtek volna azzal, hogy egyáltalán életben maradtak. Én azonban még a legnehezebb időkben is csak azon törtem a fejemet, hogyan lehetne folytatni? Emlékszem, 1964. április harmadikán volt az első, nyilvánosnak meghirdetett edzésem a kórházi időszakot követően a TF-pályán, ahol újságírók hada jelent meg. Én azonban képtelen voltam egyetlen kört is lekocogni…”

Feladás helyett tovább emelt a tempón. Az eredmény közismert.

„Sikerült felerősödnöm és hat hónappal később, a tokiói olimpián végül csak dobókörbe állhattam. A napfényes időben megrendezett selejtezőben olimpiai csúcsot dobtam. A döntő alatt azonban már esett az eső, s ez jobban kedvezett a szovjet Klimnek, aki a negyedik sorozatban egyéni csúcsot (69,74 m) elérve győzött. Más biztosan indiántáncot járt volna az ezüstérmet ért, 69,09 méteres dobásom feletti örömében, én viszont egyértelműen csalódott voltam.”

A tokiói félsikert követően Zsivótzkyt továbbra is csak és kizárólag az olimpiai győzelem lehetősége izgatta.

"Két olimpiai ezüstérem birtokosaként sem lett úrrá rajtam a csalódottság. Mindent el is követtem azért, hogy harmadszorra sikerüljön a dobogó legmagasabb fokára felállnom. Törekvésemben csak tovább erősített az 1965-ben, a debreceni Nagyerdőben felállított világrekord (73,74 m). Ám 1966-ban, a budapesti Eb évében ismét csak félsikeres idényt hagytam magam mögött. Ebben a visszaesésben jelentős rész jutott annak, hogy megromlott a kapcsolatom Harmati Sanyi bácsival, akivel összeugrasztottak bennünket. Ekkor döntöttem úgy, hogy teljes mellszélességgel Csermák Jóska mellé állok. Ez alapvetően jó választásnak bizonyult. Ráadásul Lovász Lázárral és Eckschmiedt Sanyival egy csoportot alkotva készültünk. „Lázi” egy kicsit magának való valaki volt, Sanyi pedig nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Kettejük között természetes rivalizálás folyt, de ez nem zavarta azt az alkotó légkört és jó hangulatot, amelyben dolgoztunk. Mindhárman tudtunk fejlődni, miközben újítgattunk, javítgattuk egymás stílusát. A mexikóvárosi olimpiai fellépésig nem kevesebb, mint tizenkilenc versenyen indultam el, s miközben saját világrekordomat sikerült két centivel megjavítani, az éves átlagom is 71 méter fölé került.”

Mexikóvárosban végre minden a korábbi kétszeres olimpiai ezüstérmes mellett szólt.

„Már az akklimatizáció ideje alatt megnyertem egy lélektani meccset legnagyobb ellenfelemmel, Klimmel szemben. Legtöbbször ugyanis egy időben edzettünk, s bizony sorozatban értem el a 73-74 métereket. Szerencsére a döntőben sem változott a helyzet és 73,36 méteres dobásom révén megvalósulhatott életem legnagyobb vágya, az olimpiai győzelem.”

Mexikóváros kalapácsvető bajnokán nem lett úrrá az elégedettség. Nem vonult vissza, hanem tovább versenyezve eljutott Münchenbe, negyedik olimpiájára is. Nem hivatkozott az 1971-ben elszenvedett, súlyos vállsérülésére, hanem nemes egyszerűséggel csalódottságának adott hangot, amiért csak ötödik tudott lenni.

„Még a Münchent követő évekre is komolyan tervezgettem, de egy deréksérülés végképp áthúzta a számításaimat. Befejeztem a TF-en korábban félbehagyott tanulmányaimat, de a tanári pálya helyett előbb minisztériumi sportállásba kerültem. Később a magánszektorban dolgoztunk feleségemmel, Komka Magdolna korábbi többszörös magasugró bajnokkal.”

Jókora szünet után kanyarodott vissza a sportéletbe.

„1991-ben belevittek egy kétéves, számomra kedvezőtlen kalandba; én lettem az Újpesti Dózsa jogutódja, az UTE elnökhelyettese. Állítom, lehetett volna akkor is jó eredményeket elérni, de azok az évek a politikáról és a pénzszerzésről szóltak. Szerencsére viszonylag hamar visszakanyarodtam az atlétikához. 1994-től a szövetség elnökségi tagja voltam, két évvel később pedig alelnöknek választottak. Közben nagy ügybuzgalommal egyengettem a labdarúgó Gyula fiam mellett kisebbik utódom, Attila tízpróbázó karrierjét. Még évekkel később is nagyon sajnáltam azt a hatalmas, rendkívül jól szervezett munkát, amely révén az 1998-as budapesti atlétikai Eb igen jól sikerülhetett, ám a jelentős anyagi plusznak hamar a fenekére vertek.”

Zsivótzky Gyula a kétezres években a Magyar Atlétikai Szövetség alelnökeként tevékenykedett, s számos, más megbízatása mellett ő elnökölte a Mező Ferenc alapítványt is, amelynek egyik kiemelt feladata a sanyarú helyzetbe került, korábbi élsportolók támogatása volt. Ő vezette 2006 novemberében azt a népes magyar delegációt, amelynek tagjai az 1956-os, Melbourne-ben megrendezett olimpia 50. évfordulója tiszteletére rendezett eseményen ott lehettek az eredeti helyszínen.

Életem egyik nagy ajándékának tartom, hogy – önerőből – részt vehettem ezen az utazáson, ahol tovább erősödhetett baráti kapcsolatom a következő évben hosszú, súlyos betegség következtében elhunyt Zsivótzky Gyulával.

Zsivótzky Gyula oldala a Nemzet Sportolói közt a mob.hu-n ide kattintva található.

(Jocha Károly, fotó: MTI/Földi Imre)