Fábián László, olimpiai-, világ- és Európa-bajnok öttusázó ma is megborzong és a szíve is hevesebben ver, ha a 30 évvel ezelőtti világbajnokság utolsó próbatételére, a lovaglásra gondol. A felejthetetlen befutóra a Kincsem Parkban, és arra a sorsoláson kifogott hátasra, amelynek Benedek Elekre emlékeztetően Mesemondó volt a neve. Négylábú „sporttársa" a szólítás előtti bemelegítésnél az együttműködésnek még a jelét se adta, sorra verte a különféle magasságra állított akadályokat, nagyokat horkantott, mintegy jelezve, hogy neki senki se diktáljon, még a hátára nehezedő olimpiai bajnok se. Hatalmas betli lógott a levegőben.
Amikor Fábián „Joel" megtudta, hogy egy olyan lóval kötötte össze a sors, amelyet még látásból sem ismert, először arra gondolt, hogy a Hidász utcai lovasbázistól kölcsönzött pacit bizonyára jól felkészítették. Ez így is volt, de a bemelegítő ugrások távolról sem erre mutattak...
Majdnem pánikba esett
„Bevallom, nem sok hiányzott ahhoz, hogy pánikba essek, mert egyre csak az járt a fejemben, hogy Mesemondó majd jól megszívat és alaposan átrendezi az akadálypályát – idézte fel a 30 esztendővel ezelőtt a Kincsem Parkban történteket az SzPress Hírszolgálatnak nyilatkozó Fábián László, aki ma a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója. – A folyamatos tájékoztatásnak köszönhetően a szurkolók is tudták, hogy két verőhiba még belefér a lovaglásomba, a harmadikkal viszont oda lehet a világbajnoki címem, hiába álltam az élen és nyerésre négy versenyszám után. A pályára érve hatalmas üdvrivalgás, vagy inkább hangorkán fogadott, se előtte, se utána nem tapasztaltam hasonlót. Aztán egyszerre mindenki elhallgatott, és a síri csendben teljesen elveszettnek éreztem magamat."
A csodába illő fordulat akkor következett be, amikor megszólalt az óra indulását jelző gong, amire Mesemondó összekapta magát és úgy iramodott neki a pályának, mint ha addig titkolni akarta volna a képességeit. „Ment, mint a szél, az utolsó előtti akadályig nem is hibázott, úgy teljesített, mint a főpróbán bukdácsoló színész, aki az előadáson már remekbeszabott teljesítménnyel rukkol ki. Soha nem felejtenem el azt a lovaglást, de az 1989-es világbajnokság futóversenyét sem. A „fél város" futott velünk, a magyar öttusázókkal Pesthidegkúton, köztük a súlyos autóbalesete után sántikálva iparkodó István bátyám, aki kajakosként két vb-ezüstérmet is nyert."
Balczó öttusája volt igazi
Fábián László szerint az volt az igazi öttusa, amit Balczó András és versenytársai képviseltek, a mai versenyzők tudását tiszteletben tartva is az a véleménye, hogy a modernizált, „televíziós" elvárásokhoz igazított sportág vesztett az értékéből, de nem csak ez a baj. „Nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, de az volt az öttusa aranykora, amikor a 72 fős mezőny minden tagjának meg kellett küzdenie a vívópáston minden ellenfelével, az emelkedőkkel nehezített futást pedig a természetben, igazi terepen rendezték meg – folytatta Fábián, hangsúlyozva, hogy nem azért fogalmaz így, mert „bezzeg az idő idejében" minden szebb és jobb volt.
Hiányoznak a professzorok
„Hiányolom a mai magyar öttusából azokat a kivételes tudású „koponyákat", akik széleslátókörű professzorokként voltak képesek átlátni az összetett sportág minden szegmensét, egyensúlyt és összhangot teremtettek az öt tusa között. Jó lenne, ha újra feltűnne egy olyan kvalitású szakember, mint amilyen egykor Mizsér Jenő, Földi László, László István, vagy éppen Medvegy Iván volt. Azt is csak üdvözölni tudnám, ha az öttusa csapatversenyei visszakerülnének az olimpiai programba, mert akkor a nemzeti szövetségeknek szélesebb bázist kellene kialakítaniuk, és máris nem 2-3 versenyzőjük harcolna az 'ötkarikás' szereplését, hanem éppen a duplája" – mondta befejezésül Fábián László, aki 1988-ban Szöulban sporttörténelmi teljesítménnyel rukkolt ki, amikor a magyar öttusa-válogatott győzelmének másnapján újra felszívta magát, és a párbajtőrcsapat tagjaként egy hatodik helyezést is begyűjtött.
(SzPress Sporthírszolgálat/Szalay Péter, fotó: MTI/Németh Ferenc)