Szívós István 1948. április 24-én született Budapesten, édesapja id. Szívós István szintén vízilabdázott, kétszeres olimpiai- és Európa-bajnok volt. Annak ellenére, hogy édesapja a magyar sportélet egyik legendás alakja volt, a szülei nem erőltették rá a pólót, és eleinte őt sem érdekelte a sport. Labdázni szeretett, de félt a víztől, így a labdarúgás, a tenisz, és az asztalitenisz jobban foglalkoztatták.

Sokat járt az uszodába édesapja révén, de víziszonya miatt nehezen tanult meg úszni. Végül egy kartörés miatt orvosi utasításra kellett jelentősebb időt a medencében töltenie, hogy megerősödjön a keze - végül örökre ott ragadt.

Először 12 évesen kezdett el vízilabdázni a Vasas ifi csapatában, de rövid időn belül átkerült a Ferencvároshoz, az apja volt edzőjéhez. Először kapus volt, majd később centerként folytatta pályafutását. Az élvonalban egészen fiatalon, mindössze 16 évesen mutatkozott be az 1964-es kupagyőztes csapat tagjaként. A következő évben, 1965-ben megszerezte az első bajnoki címét az FTC-vel, melyet még egy követett 1968-ban. Emellett a Magyar Kupát is elhódították további két alkalommal, 1965-ben és 1967-ben.

Karrierje beindulása után a tanulást sem hanyagolta el, az I. kerületi Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, abban az intézményben, ahol későbbi olimpiai bajnok válogatott csapattársa, Csapó Gábor is. Fogorvosi pályára készült, de az érettségi megszerzése után két évet kellett várnia arra, hogy felvételt nyerjen. Miután 1968-ban felvették a Budapesti Orvostudományi Egyetemre - mely egy évvel később vette fel Semmelweis Ignác nevét -, átigazolt az Orvosegyetem SC-be, mivel ez is a sikeres felvételi egyik feltétele volt. A botrányoktól sem mentes klubváltás ügye azonban viszonylag hamar lecsengett, és később 12 sikeres évet töltött el az orvosegyetemi klubban. A csapattal összesen hétszer nyert magyar bajnokságot, sőt 1969-74 között sorozatban hatszor (továbbá 1978-ban). Emellett kétszer nyert Magyar Kupát (1970, 1974) illetve kétszer BEK-et (1973, 1978). Végül 321 élvonalbeli mérkőzéssel a háta mögött vonult vissza 1980-ban.

A válogatottban 18 évesen, még ferencvárosi játékosként mutatkozott be 1966-ban, ahol 1980-as visszavonulásáig összesen 308-szor játszott. Összesen négy olimpián vett részt, és mind a négyszer éremmel távozott. Tagja volt az 1976-es montréáli olimpián aranyérmet, az 1972-es müncheni játékokon ezüstérmet, valamint az 1968-as mexikói és az 1980-as moszkvai olimpián bronzérmet nyert válogatottnak. Emellett a világbajnokságokon egy arany- és két ezüstérmet szerzett, illetve kétszeres Európa-bajnok, és egyszer a kontinenstornán is felállhatott a dobogó második fokára.

Visszavonulása után, 1980-ban a Medicor OSC technikai vezetőjévé nevezték ki, de csak egy évig maradt ebben a pozícióban. Közben 1981-ben elvégezte a Testnevelési Főiskola edző szakát. Két évvel később, 1983-ban korábbi egyesületénél, a Ferencvárosnál helyezkedett el edzőként, és egészen 1990-ig látta el itt edzői teendőit.

Edzőként is sikeres volt, 1988-ban és 1990-ben magyar bajnok, 1989-ben és 1990-ben kupagyőztes lett az FTC-vel, emellett pedig még a KEK elődöntőjébe is bejutottak 1989-ben.

Klubedzői karrierje alatt, 1986-ban az utánpótlás vízilabda-válogatottak szövetségi kapitányává is kinevezték. Négyéves regnálása alatt az ifiválogatottal 1989-ben Európa-bajnok lett, emellett a juniorokkal 1988-ban Eb-harmadik, és 1989-ben vb-ötödik lett. 1990-ben a felnőtt szövetségi kapitány posztját is megpályázta, de elegendő támogatás hiányában ez a próbálkozása meghiúsult.

1991. január 10-én megválasztották az FTC ügyvezető elnökének, mely tisztségét az 1998. december 3-án történt lemondása után, az év végéig töltött be. Ezt tartja élete egyik legszebb és legsikeresebb időszakának. Nyolc évig vezette a Ferencvárost, és ezalatt az időszak alatt huszonegy bajnokságot nyertek a különböző szakosztályok csapatai, a labdarúgók pedig hatalmas sikert elérve bejutottak a Bajnokok Ligája csoportkörébe az 1995-96-os szezonban. Ezalatt kétszer, 1992-ben és 1996-ban is beválasztották a Magyar Vízilabda Szövetség (MVLSZ) elnökségébe.

A sporttól ezután sem szakadt el, 2002-től a Központi Sportiskola (KSI) vízilabdaszakágának vezetője lett, mely tisztségét azóta is betölti. 2012-től az MVLSZ Utánpótlás Bizottságának az elnökeként is tevékenykedik.

1996-ban az egyesült államokbeli Fort Lauderdale-ben beválasztották az úszás halhatatlanjai, az International Swimming Hall of Fame tagjai közé. 2015-től az Olimpiai Bajnokok Klubjának delegáltjaként a Magyar Olimpiai Bizottság tagja volt.

Kiváló sportolói és sportvezetői karrierjén túl, az orvosi pályán sem vallott szégyent. 1974-ben még aktív pályafutása alatt szerezte meg fogorvosi diplomáját, és először 1974 és 1982 között a Semmelweis Egyetem Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikájának tanársegédjeként, majd 1982-től adjunktusaként dolgozott. Innen ment nyugdíjba 2010-ben.

Nős, felesége Székely Márta. Házasságukból két gyermek (egy leány és egy fiú) született. Fia, Szivós Márton a családi hagyományokat követve szintén komoly vízilabdakarriert tudhat maga mögött. Két olimpián járt, és habár az olimpiai bajnoki címet egyelőre nem tudta elhódítani a magyar csapat tagjaként, világbajnoknak mondhatja magát.

Mondták róla:

„Tegyétek Szívós kezére a labdát, ő vagy bevágja, vagy lerántják, és kapunk egy négyest" - hangzott a taktikai utasítás a hetvenes évek vízilabdameccseinek utolsó másodperceire. Ha ugyanis a kétméteres, kitűnő adottságokkal rendelkező Szívós kiemelkedett, nem lehetett visszatartani, és mivel pályáját kapusként kezdte, átlag feletti volt a lábtempója is.

„Nagyon sok gólt dobtam, amikor egyszer csak azt mondták rólam: az apja is jó volt, ő is felnőtt hozzá" - emlékezett édesapjára, idősebb Szívós Istvánra, aki kétszeres olimpiai bajnok.

(MOB, fotó: MOB, MTI)