- Fel tudod fogni, hogy már 10 év eltelt a szingapúri ifjúsági olimpia óta?

- Ez őrület, nem tudom elhinni. Az egy óriási év volt számomra, mert 2010 áprilisában még dél-afrikai bajnok sem voltam. Az első nemzeti bajnoki győzelmemet a 18. születésnapomon, április 12-én arattam, aztán megnyertem az Ifjúsági Olimpiai Játékokat. Ezután két aranyat szereztem a Nemzetközösségi Játékokon a felnőttek között, majd nyertem egy rövidpályás világbajnokságot is. Elképesztő időszak volt – aztán 2011-ben mindez folytatódott, több nemzetközi érmet gyűjtöttem, mint amennyi nemzeti medálom volt. Szóval 2010 számomra az áttörés éve volt, az Ifjúsági Olimpiai Játékok pedig nagy szerepet játszottak ebben.

- Ez egy nagyszerű esemény. Sokat beszélek róla – amikor a világot járom és visszatekintek erre az időszakra – és azt gondolom, ha fogalmazhatok így, hogy rengeteget segített abban, hogy egy kicsit reflektorfénybe kerüljek. Ugyanakkor jó tapasztalat is volt arról, hogy milyen a sportolói faluban élni, minden nap átesni a doppingellenőrzésen, szerepelni a médiában, két órával korábban kimenni az uszodába és végigcsinálni az egész hercehurcát. Összességében egy nagyon hasznos esztendő volt számomra. Egy kiváló év, egy aranyos év. Most pedig már 10 éve, belegondolni is furcsa.

- Ha valaki akkor elmondta volna neked, hogy mit fogsz elérni a Szingapúrt követő 10 évben, mit mondtál volna?

- Aláírtam volna a ponzotott vonalnál. Ha az elért eredményeim feléről is lett volna szó, kérdés nélkül aláírtam volna. Őszintén mondom, nagyon hálás vagyok azokért a lehetőségekért, amiket a sportban és más területeken kaptam. A megnyert érmek, különösen az aranyérmek még alázatosabbá tettek. A koronavírus miatti karanténidőszakban sokat beszélünk az emlékeinkről, mert van időnk gondolkodni. Azokra a versenyekre gondoltam – azokra a győzelmekre, a kőkemény csatákra – és a megannyi áldozatra, amit azért hoztam, hogy az legyek, aki vagyok. Tényleg nagyon hálás vagyok ezért. És azt remélem, hogy a következő olimpián újabb sikereket érhetek el.

- Mik a legjobb szingapúri emlékeid?

- Sok barátra tettem szert. Emlékszem néhány amerikai srácra. Találkoztam oroszokkal is. Azokról a srácokról van szó, akikkel azóta is versenyzek és az eltelt idő alatt jó barátok lettünk. Üdítő volt, hogy nagyon sok kulturális tevékenységben vehettünk részt. Ezek egy picit más fényben világították meg az eseményt, ami még így is nagyon komoly volt, de volt egy kis kikapcsolódás is. Nagyon komolyan vettünk minden uszodában töltött másodpercet, de elképesztően jó volt a sportolói falu körül tölteni az időt, csak úgy, a részének lenni. Ez valóban felemelő volt. Az, hogy lehetőségem volt más sportversenyeket megnézni, szintén nagy élmény volt számomra. Ugyancsak érdekes volt egy komplett, nem csupán úszókból álló csapat részének lenni, mert ezelőtt még nem volt ilyesmiben részem.

- Mit tanultál az Ifjúsági Olimpiai Játékokon töltött időd alatt?

- Jó leckéket kaptam a játékok hangulatáról, környezetéről, a rám nehezedő nyomás kezeléséről, azt hiszem, ez utóbbi volt az ifjúsági olimpia egyik legnagyobb tanulsága. Azt várták tőlünk, hogy érmeket szerezzünk, mi pedig megfeleltünk az elvárásoknak. Nagyon nagy nyomás alatt kellett medencébe ugranunk, én pedig szerepeltem a játékok legelső versenyén – 400 méteres gyorsúszás volt, ami után ezüstérmet akasztottak a nyakamba.

- Mindenki másként birkózik meg a stresszes környezettel. Ezáltal nagyon sokat tanulsz magadról is. Úgy érzem, hogy az egy kimondottan stresszes hét volt számomra. Ideges voltam, amikor ott versenyeztem. Tudtam, hogy mit akarok csinálni, mit akarok elérni, de még így is nagyon nehéz a magadra helyezett nyomással a válladon teljesíteni.

- Mit gondolsz, későbbi pályafutásod során hasznot húztál a szingapúri tapasztalataidból?

- Egyértelműen. Nem tudok kiemelni egyetlen pillanatot és nem szeretem a közhelyeket, de úgy gondolom, hogy a karrierem picit sorszerű volt. Nem szeretnék túl csöpögős lenni, de ez olyasvalami volt, amit nagyon akartam csinálni, ezért néhány szempontból ez az életem kezdete volt. Az akartam lenni, aki ma vagyok. Mindig is erről álmodtam gyerekként. Az olimpiai bajnoki cím olyan dolog, amiről mindig is gondolkodtam. Minden áldott nap erre gondoltam, még a zuhanyzóban is. Néhányan énekelnek, én az ötkarikás játékokra gondolok. Még az iskolában is – emlékszem egyszer az egyik tanárom azt mondta, „Semmit nem fogsz elérni az úszással, tanulnod kell.” kicsit mosolygok ezen és talán egy hangyányit keményebben kellett volna tanulnom, de mindig is az olimpia járt a fejemben.

- Szóval, mindennek, ami velem történt, oka volt. Ez pedig elvezetett engem odáig, aki ma vagyok. Pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni és elérni. Más ember vagyok, mint voltam négy évvel ezelőtt Rióban vagy nyolc évvel ezelőtt Londonban. Jobban hasonlítok arra a fiúra, aki Londonban voltam, mint a riói srácra, mindenesetre izgatott vagyok. Imádom a kihívásokat. Alig várom az edzéseket. Nem győzöm kivárni a versenyeket. Ez egyrészt óriási élmény, másrészt rengeteg munka. De végül, visszatekintve, mégiscsak megérte.

(olympic.org)