Básti István 1944. szeptember 19-én látta meg a napvilágot Salgótarjánban. Elmondása szerint már „labdával született”, így gyerekkorát a dolinkai grundon annak kergetésével töltötte. Tehetségére elsőként testnevelőtanára, Rákóczi István figyelt fel, támogatásával pedig 1958-ban a Salgótarjáni Bányászban (SBTC) kezdett el focizni – és ott is maradt további 21 évig.

Salgótarjánban akkoriban sokkal előrébb tartott a labdarúgás, mint most. Az SBTC olyan kiváló játékosokat adott a magyar futballnak, mint Vincze Gyula, Vasas Mihály vagy Zsengellér Gyula. Mire Básti 1963-ban balszélsőként bemutatkozhatott a felnőttek között, a „Stécé” a másodosztályba süllyedt. A klubnál azonban egy olyan fiatal generáció kezdett beérni, melynek tagjai ugyanebben az évben az ifjúsági megyeválogatott kulcsembereiként a fővárosiakat is legyőzve megnyerték az országos megyebajnokságot. Budapest túlsúlya az ország futballjában válogatott szinten is megmutatkozott: az 1964-es olimpiai döntő Csehszlovákia elleni kezdőcsapatában mindössze 3 vidéki kapott helyet.

A Salgótarján 1965-ben jutott fel az NB1-be, majd elsősorban kiváló középpályás sorával hívta fel magára a figyelmet. A Vasas ellen debütáló Básti helyét ekkorra találták meg igazán: a pálya közepén remek teljesítményt nyújtott Répás Béla és Szalay Miklós oldalán. A hármast többen a válogatottba követelték, a hangok pedig tovább erősödtek, amikor a csapat 1967-ben a Magyar Kupa döntőjébe jutott. Ekkorra mindhárman utánpótlás-válogatottak lettek, Szalay és Básti pedig az 1968-as olimpiára is megkapták a meghívót. Érdekesség, hogy dr. Lakat Károly szövetségi kapitány a „Báró” becenevet adta játékosának, miután az egyik szögletnél a kapufának támaszkodott.

A nemzeti csapatnál elsősorban balszélsőként számítottak Bástira, aki azonban nem érezte jól magát a poszton. A 4-3-3-as felállás sem igazán kedvezett a szőke irányító stílusának, aki több szakértő szerint is alapember lehetett volna egy 4-4-2-es rendszer közepén. A csoportkörben Salvador (4-0) és Ghána (2-2) ellen csereként, Izrael (2-0) ellen kezdőként lépett pályára, csakúgy, mint a legjobb nyolc között Guatemalával (1-0) szemben. A magyar válogatott pedig a döntőig menetelt, ahol a Bulgária elleni 4-1-es győzelemével megvédte bajnoki címét.

Básti állítása szerint a mai napig beleborzong a diadal pillanataiba. „Nincs nagyobb megtiszteltetés egy magyar futballista számára, mint a címeres mezt viselni. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt a dobogón állni az Azték Stadionban, és hallgatni a magyar himnuszt a győzelem után” – emlékezett vissza a szőke klasszis.

A későbbiekben nem játszott a nemzeti 11-ben, a müncheni ötkarikás játékok ezüstérmes csapatában tartalékként szerepelt. Helyzetét elmondása szerint vidéki mivolta nehezítette. Bár több fővárosi klub hívta – beleértve a Ferencvárost, az Újpestet és az MTK-t –, ő mindig kitartott a „Stécé” mellett. Ennek 1972-ben egy bajnoki bronzérem lett a jutalma. Básti végül 1979-ben akasztotta szögre stoplisát, 348 mérkőzéssel és 60 góllal a háta mögött.

A későbbiekben fogszakorvosként helyezkedett el, majd képkeretezéssel és tükörkészítéssel is foglalkozott. A labdarúgást visszavonulása óta csak helyi szinten követi tüzetesen, idejét sokkal inkább felesége, fia és két unokája, valamint kedvenc hobbija, a horgászat köti le.

75. születésnapja alkalmából sok boldogságot kívánunk a nógrádi futball egyik legnagyobb alakjának!

(MOB-összeállítás; kép: MTI, NMH/Hűvösi Csaba)