Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor – a névsor, amelyet minden magyar kívülről fújt akkoriban, és amely láttán összeszorult az ellenfelek gyomra. Az „Aranyfejű” Kocsis Sándor, az „Öreg” Hidegkuti Nándor, a „Fekete Párduc” Grosics Gyula, vagy a „Száguldó Őrnagy”, Puskás Ferenc az ’50-es években a világ legjobb csapatát alkották, és úgy formálták át teljesen a kor labdarúgását, hogy összeállításukat külföldön is csak „Magical Magyars”-ként emlegették. A csapat első igazán nagy dobására Magyarország történetének legsikeresebb olimpiáján, 1952-ben Helsinkiben került sor.

A csapatot szövetségi kapitányként az a Sebes Gusztáv vezette, aki képes volt meggyőzni az ország politikai vezetését arról, hogy érdemes elindulniuk az 1952-es játékokon. „Több remek csapat is volt rajtunk kívül – a szovjetek, az osztrákok, a svédek, a jugoszlávok, az olaszok –, de úgy éreztem, megvannak a játékosaink és a taktikánk, hogy bárkivel versenyre kelhessünk” – mondta Sebes a FIFA-nak.

Ebben az időszakban a „WM” formáció volt a leggyakoribb taktikai felállás, melyben az „M”-et három védő és két fedezet, a „W”-t pedig két visszavont összekötő és három támadó alkotta. Sebes formációja azonban inkább 2-3-3-2-re emlékeztetett, melyben a középső támadó, Hidegkuti mélyen visszalépett a középpálya irányába, ezáltal a két összekötőt, Puskást és Kocsist segítve a támadásoknál. Válogatottunk ezen formációja aztán az idő előre haladtával 4-2-4-re alakult, ami már nagyban hasonlít a ma elterjedt, klasszikus 4-4-2 alakzatához. Sebes magyar válogatottja 1950 és 1956 között 42 győzelmet, 7 döntetlent és mindössze 1 vereséget jegyzett – utóbbira a későbbiekben még visszatérünk.

„Már addig is jó csapat voltunk, de az olimpia alatt kezdett el igazán felélénkülni a játékunk. Ez volt a ’totális futball’ prototípusa, amelyet később a hollandok játszottak. A támadásoknál szabadon helyezkedhettünk, a hátvédektől a csatárokig mindenki támadott” – mondta Puskás Ferenc a válogatott olimpiai szerepléséről.

1952. július 15-én a Turku stadionban mutatkozott be az Aranycsapat az olimpián. A románok ellen egy nehézkes kezdés után 2-1-re győztünk, innentől azonban csak egyre jobban játszott a válogatott: a legjobb 16 között 3-0-ra vertük az olaszokat, Törökország ellen 7-1-el jutottunk tovább, majd a svédek ellen egy 6-0-s sikerrel biztosítottuk be helyünket a döntőben.

Augusztus 2-án 59 ezer néző tekintette meg a helyszínen a meggypiros mezek pályára lépését Jugoszlávia ellen. Bár déli szomszédaink jobban kezdték a mérkőzést, a 70. percig egy gól sem szerepelt az eredményjelzőn. Ekkor Puskás ballábas lövése előnyhöz juttatta a magyarokat, majd a 88. percben Czibor végleg eldöntötte a találkozót. „Ellenállhatatlan megnyugvást érzek” – nyilatkozta a mérkőzés után Sebes. „Megtettük, amit tennünk kellett, és mindezt stílusosan tettük. Hirtelen a nemzetközi sajtó dicsfényében fürödtünk. Az olimpiával felkerültünk a térképre.”

„Miután elhagytuk Prágát, a vonatunk hazafelé minden megállónál megállt, hogy a tömegek köszönteni tudjanak minket. Mikor megérkeztünk Budapestre, a látvány a Keleti Pályaudvaron elképesztő volt. Nagyjából 100 ezer ember zsúfolódott össze a környező utcákban ünnepelni! Extázisban voltunk. Ez volt az első nagy sikerünk, és még fiatal volt a szívünk” – emlékezett vissza Puskás.

Az Aranycsapat másik kultikus sikere a következő évben született: 1953. november 25-én, a londoni Wembley gyepén 6-3-ra ütöttük ki a házigazda Angliát. A nézőtéren 110 ezer szurkoló sokkolva nézte a magyarok játékát, az angoloknak pedig szembesülniük kellett azzal a ténnyel, ami már régóta a levegőben lógott: a szigetország elveszítette vezető szerepét a világ futballjában.

Az 1954-es világbajnokságon Svájcban már toronymagas esélyesként léphetett pályára a magyar csapat. Az elődöntőig szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek Puskásék: Dél-Korea ellen 9-0, az NSZK ellen 8-3, a brazilok ellen 4-2 szerepelt az eredményjelzőn. A címvédő Uruguay ellen már szoros mérkőzés következett, a 2-2-es rendes játékidőt követően Kocsis két hosszabbításban szerzett góljával jutottunk tovább. A döntőben aztán jött az emlékezetes NSZK elleni visszavágó: Bernben 8 perc után már 2-0-ra vezettünk, végül mégis a nyugat-németek örülhettek: a 3-2-es vereség a világbajnokságok történetének egyik legmeglepőbb eredménye lett. A mérkőzés „a berni csodaként” vonult be a labdarúgás emlékezetébe, számunkra ugyanakkor az Aranycsapat végét jelentette…

(olympic.org, fotók: NOB)