Az április vége, május eleje két dolog miatt is kedves számára: születésnapja után anyák napján is „felszökhet benne” a boldogsághormon. Ő volt a családban a „legkisebb”, aki szerencsét próbált, és úgy tűnik, ma is kíséri az a bizonyos csillagzat. Azon kevesek közé tartozik, akik téli és nyári olimpián is versenyeztek; számos kiváló eredménye közt öttusában, váltóban világbajnok. Rio éve jogi diplomát hozott neki; mégis, a média világa jobban vonzotta. Ami – pontosabban: aki – azonban a „mindent jelenti” számára: négyéves kislánya, Mimi. Élsportolóból édesanya, egy sportcsatorna műsorvezetője, a női egyenjogúság szószólója lett. A Junior Prima-díjas Gyenesei Leilával a családi indíttatásról, élsportról, az anyaságról és a „női vonalról” beszélgettünk.

Leírhatod a korom, 35, most ünnepeltem. A sportolók élete nyitott könyv, én sem titkolom – kezdi magabiztosan, miközben a kaposvári gyermekévekre vonatkozó intrón töröm a fejem. Térben átugrunk a somogyi megyeszékhelyre, időben pedig vissza a kilencvenes évek közepére.

Rám különösen igaz, hogy sportos családból származom. Hárman vagyunk testvérek, én voltam a legkisebb. Nővérem ritmikus gimnasztikázott, bátyám teniszezett. Mindkettőt kipróbáltam, de egyikben sem éreztem igazán jól magam. Édesanyám félt a víztől, mert nem tudott jól úszni; adta magát, hogy az úszás amolyan kötelező elem lesz számomra. Rövid ideig atlétizáltam, ahol nem élsportolónak neveltek, hanem a képességfejlesztésen volt a hangsúly. Ez később az öttusában nagyon jól kamatozott. Az úszás és a futás már ment, és mivel örökmozgó kislány voltam, érkezett a lehetőség: a triatlon – viszont a bringával nem igazán voltam kibékülve. Na, azért a korosztályos országos versenyeken nem vallottam szégyent, jó néhányszor nyertem. A Kaposvári Sportiskolában, majd a Kaposvári Építőkben nagyon jó képzést kaptam. Versenyeztem többpróbában, mezei futásban, duatlonban, aquatlonban, háromtusában; majd 17-18 lehettem, amikor rátaláltam az öttusára. A lovaglást hamar megtanultam, vívni szerettem, a sportlövészettel nehezen barátkoztam. Öt sportág, ami meglátásom szerint öt különböző habitust igényel. Utóbbi valahogy nem passzolt a személyiségemhez. Kiegészítősportként pedig sífutottam, nyertem magyar bajnokságot, voltam az év sportolója is.

Peking, 2008. augusztus 22.
Gyenesei Leila Ningning nyergében versenyez az Olimpiai Sportközpont stadionjában a pekingi olimpia nõi öttusaversenyében.
MTI Fotó: Földi Imre

És kijutottál Torinóba, a 2006-os téli olimpiára.

A nemzet kapta a kvótát, hazai szinten jó formában voltam, a legjobb voltam, végül én utaztam.

Közben keményen nyomtad az öttusát is, rá egy évre junior világbajnoki címet ünnepeltél, két éven belül pedig mehettél a pekingi olimpiára. Kétszer voltál a felnőtt női váltóval világbajnok, háromszor Európa-bajnoki címet is nyertél. Azon kevesek közé tartozol, akik téli és nyári olimpián is részt vettek.

Torinó egy kaland volt inkább. Most már tudom, a téli jóval kisebb volumenű, mint a nyári, sokkal szerényebb a multisport-esemény jellege. Pekingbe eredményért utaztam, a télin magamért versenyeztem inkább, sejtettem, hogy nemigen rúghatok labdába. Öttusában viszont, 2008-ban a női váltóval már világbajnokok lettünk, egyéniben pedig 6. lettem. Eredményorientált vagyok, szenvedtem, hogy síben nem tudok a legjobb lenni. Pekingben már más lendülettel mentem neki a versenynek, a legjobbak között szerettem volna végezni, ami végül a középmezőnyre volt elég.

Peking, 2008. augusztus 22.
Az egyéniben háromszoros világ- és kétszeres Európa-bajnok Vörös Zsuzsanna (b) és Gyenesei Leila a XXIX. nyári olimpia nõi öttusaversenyének vívás versenyszámában.
MTI Fotó: Földi Imre

Volt példaképed?

Inkább tulajdonságokért néztem föl valakire, akitől tanulhatok. Vörös Zsuzsa például Peking előtt rengeteget segített. Zseniálisan megmutatta, hogyan kell versenyezni, egy élsportolónak a kudarc után a gödörből kijönni.

2011-ben a váltóval világbajnok lettél, majd 2013-ban még begyűjtöttél egy vb-ezüstöt. Persze több más sikert is elértél, de itt megszakadt a széria.

A londoni olimpián tartalék voltam, de nem utazhattam. 2012 végén a női öttusázók közül én jegyeztem a világranglista legjobb helyét a magyarok közül. Majd 2013 januárjában meghalt az édesanyám. Tavasz végén a semmiből előjött két porckorongsérvem, ami azóta sem lett sokkal jobb. A szezont még végigcsináltam, de olyan lelki terhet cipeltem, ami fizikai tünetekben gátolta meg a további eredményességemet. 27 éves voltam – befejeztem.

Moszkva, 2011. szeptember 13.
A Kovács Sarolta (b), Gyenesei Leila (k), Tóth Adrienn összeállítású magyar csapat mutatja aranyérmét a nõk váltóversenyének eredményhirdetésén, a moszkvai olimpiai kvalifikációs öttusa-világbajnokságon.
MTI Fotó: Földi Imre

Beszéljünk édesapádról is, hiszen amellett, hogy politikusi pályát járt be, volt miniszter és a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke is. Ez segítség, vagy inkább – ha szabad ilyet kérdeznem – teher volt a karriered szempontjából?

Apukám nagyon meghatározó volt az életemben. A szüleim maximálisan segítették, támogatták a sportpályafutásomat, mint ahogy minden szülő megteszi a tőle telhetőt a saját gyermekéért. Ők adták meg az alapot, de az edzésekre nem ők jártak, és a versenyeken sem ők indultak, ott nekem kellett teljesítenem. Édesapám szerette a sportot, ezért is vállalt megbízást az olimpiai mozgalomban. Azonban, ahogy a magyarockos nóta is mondja: „Kétoldalú minden érem”. A családi támogatás az egyik oldal, apám politikusi pályája a másik, hiszen az megosztotta az embereket, éreztem annak hatásait, olykor annak árnyékában versenyeztem. A sport azonban objektív, a teljesítmény valós mércével mérhető, aminek örülök, így bizonyíthattam.

Peking, 2008. augusztus 25.
A XXIX. nyári olimpián szereplõ Gyenesei Leila öttusázó édesapjával, Gyenesei István önkormányzati miniszterrel Peking belvárosában.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

2013: 27 éves nő vagy, szép sikerek, világversenyek, utazások után befejezed az öttusát. Hogyan sikerült az átmenet a civil életbe?

Jól. Dinamikus átmenet volt, ami lelkileg volt nehéz inkább, de sikerült. A sportban a motivációm ugyan elfogyott, de nem estem kétségbe, hiszen tudatosan készültem arra, hogy egyszer majd abbahagyom, és akkor ne tehessem fel magamnak kétségbeesetten a kérdést: „mi lesz most?”. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karán kommunikációs diplomát szereztem, közben felsőfokon nyelvvizsgáztam angolból, és elkezdtem a Károly Gáspár Református Egyetem Jogi Karát, ahol a riói olimpia évében diplomáztam. Első „civil” munkahelyem egy multi volt, biztosítócég. 2017-ben érkeztem el oda, amiben újra megtaláltam magam, az örömöm, hiszen amit csinálok, annak – még ha nem is szó szerint, de – kézzel fogható produktuma van: a DIGI Sport televízióhoz kerültem, ma is ott vagyok műsorvezető, szerkesztő-riporter. A szervezéstől az interjúkészítésen át az utómunkáig minden mozzanatban megtalálom ennek a hivatásnak a szépségét, látom az eredményét, amiért lelkesedek.

Talán a jövődet is ebben látod?

A mai napig is célorientált, ambiciózus vagyok. Szeretnék abban, amihez hozzáfogok, jobb és jobb lenni. A sportmédiát szeretem, ismerem a közeget, különböző karakterekkel dolgozom, igazi produktív alkotómunka. Látok benne még fejlődési lehetőséget, igen. El tudom ebben a szakmában képzelni magam hosszú távon.

Május elején ünnepeltük az édesanyákat. 2017 nem csak a munkádban hozott változást: anya lettél. Hogyan éled meg az anyaságot?

Augusztusban megszületett kislányom, Mimi, aki most nyáron lesz négy éves. Ő nekem a világon a legfontosabb, ő a legédesebb kisember, akit valaha ismertem. Nekem ő a „mindent” jelenti. Hasonló a habitusunk. A kis dumája, az életigenlése, a mozgásszeretete mindent visz. Hat hónapos korától kúszik, azóta nincs megállás, beindult. Ovi után az első kérdése: „Anyuci, hová megyünk ma?”. Járunk lovagolni, volt babaúszáson, utóbbit szeretném, ha komolyabban is megtanulná. Van, hogy a Margitszigeten futok, ő pedig mellettem hajtja a kis kétkerekű bringáját. Az anyává válás egy szép, ám hosszú út; egy folyamat, amibe bele kell tanulni. Nekem nehéz volt, mert édesanyám már nem élhette meg, nem lehetett mellettem, nem adhatott útravalót, nem segíthetett, és ez a mindennapokban még most is nagyon hiányzik. Mivel a családunkban én voltam a legfiatalabb, kistestvérem sem volt, hogy belelássak, mit kell csinálni egy kicsivel, nem volt előttem minta. Most már napról napra jobban élvezem. A sport után, a munka mellett meg kellett tapasztalnom és szoknom, hogy más a fókusz. Más visszacsatolások lettek az életemben, egyúttal szervezettebben és tudatosabban élek. Szeretem a munkámat, van bennem igény a fejlődésre, de ugyanakkor nem vagyok karrierista. Úgy gondolom, meg kell találni az arányt, az összhangot a munka és az anyaság sikeressége között, és ha így van, akkor leszek kiegyensúlyozott. Ha ez megvan, és a szabadidőmben futásra, vízisportra, lovaglásra is jut egy kis idő, akkor igazán boldog tudok lenni.

Az olimpiai mozgalomban is egyre népszerűbb a „női vonal”, a hölgyek egyenjogúsága, a „gender-kérdés”, ami neked is a szívügyed.

Mondok egy példát a saját sportágamból. Az öttusa először az 1912-es olimpián szerepelt a műsorban, akkor csak férfiak mérkőzhettek meg. A nőknek 2000-ben hirdettek versenyt először, majd’ száz év különbséggel. Ez sok sportágban így van, de örömmel látom a változást, fontosnak tartom, hogy a nők is szerephez jussanak. És nem csak a sportpályán, hanem azok mellett is, bíróként, edzőként, sportvezetőként. Egy nő, aki sokszor kisgyermekről, egész családról gondoskodik, másfajta látásmóddal rendelkezik, mint egy férfi, és ez is fontos szempont. Igenis gondolom, hogy a nőknek több szerepet kell adni az élet más-más területén is, akár vezetői pozíciókban is. Saját munkahelyemen is úgy látom, több a férfi munkaerő, mint a nő. A nők vannak olyan jók, mint a férfiak, így saját képességeik, felkészültségük miatt, ha megkapják a lehetőséget, akkor megállják a helyüket. Különösen nagy kihívás ez az olyan területeken, amelyek a férfiak által domináltak még mindig. Ha ezen változtatunk, hiszem, hogy egy kiegyensúlyozottabb, jobb világhoz közeledünk majd.

(Vasvári Ferenc; nyitókép: urbanphoto.hu; fotók: MTI)