Az 1946. június 8-án világra jött Bakó Pál úgy ismeri a magyar főváros XV. kerületét, pontosabban Pestújhelyet, akár a saját tenyerét. A későbbi olimpikon itt cseperedett fel szegényes viszonyok között, itt vette tehát kezdetét egy buktatókkal és talpraállásokkal teletüzdelt, roppant sikeres sportpályafutás.

Nem kellett sokáig várni, hogy valakinek szemet szúrjon a Bakóban rejtőzködő tálentum, hiszen már általános iskolás testnevelője, Nyulászi István is látta, erre a vékonydongájú fiatalemberre bizony érdemes odafigyelni. Mi tagadás, az eredmények igazolták, hogy Nyulászinak sasszeme volt a tehetségekhez.

Bakó a Budapesti Pedagógusban háromtusával kezdett, majd az Újpesti Dózsában, később pedig a Budapesti Honvédban csiszolta tökéletesre képességeit, immáron öttusázóként. Persze nem ment minden zökkenőmentesen. Városi gyerekként koránt sem tudta szőrén megülni a lovat. Sőt, félt a paripáktól, ami persze nem is csoda, hiszen akadt olyan edzés, amikor többször is lebucskázott kedves négylábú „sporttársa” hátáról. Egyik edzője, Tóth Béla bácsi, látva tanítványa vesszőfutását lóháton, el is akarta tanácsolni a sportágtól, Bakó azonban megmakacsolta magát és csak azért is megmutatta, képes az öttusa követelményeinek megfelelően megtanulni lovagolni. És igaza lett! Olyannyira, hogy a lovaglás lett az egyik legnagyobb erőssége. Persze Bakó azóta is váltig állítja, hogy neki igazán kiemelkedő száma nem volt, mi több, magát középszerű öttusázónak tartja. Talán joggal tehetjük fel a kérdést: aki a magyar öttusasport aranygenerációjának időszakában több, mint tíz évig volt válogatott csapattag, az hogy ne lenne átlag feletti sportember?!

Ha pedig nekünk nem hisznek, beszéljenek helyettünk Bakó eredményei, aki már utánpotláskorú versenyzőként is két világbajnoki aranyérmet szerzett, a sikersorozatnak pedig itt még koránt sem volt vége. Az 1969-es budapesti világbajnokságon már a felnőttek mezőnyében tagja volt a szovjetek mögött másodikként záró csapatnak, egy évvel később pedig aranyéremnek örülhetett a keletnémet Warendorfban Balczó András és Kelemen Péter oldalán.

És hogy mi volt pályafutásának legragyogóbb teljesítménye? Nos, alighanem az 1972-es müncheni olimpián megszerzett ezüstérem. A csapat egy helyen változott – Kelemen helyére Villányi Zsigmond került be –, az eredmény pedig egy második hely lett az ősi rivális szovjetek mögött. Hogy némileg árnyaljuk a kor öttusás erőviszonyait, elég, ha leírjuk, hogy az egyéniben Münchenben olimpiát nyerő Balczó Andrást két szovjet atléta vette körül a dobogón, míg Bakó a 15. helyen zárt.

Több olimpián Bakó már nem indult, 1977-ben azonban még teljessé tette világbajnoki éremgyűjteményét, San Franciscóban ugyanis csapatban bronzérmet szerzett. És akkor még két, csapatban szerzett magyar bajnoki elsőségéről szót sem ejtettünk.

Egy évvel a San Franciscói bronzérem után befejezte aktív sportolói pályafutását, hogy aztán kezdetét vehesse rendkívül színes civil karrierje. Visszavonulása után vezette a BHSE öttusa szakosztályát, edzősködött, részt vett az 1999-es budapesti öttusa-világbajnokság szervezésében, de foglalkozott légkondicionálók és számítógépek nemzetközi adásvételével is.

Bakó Pál ma nyugdíjasként él. Jó egészséget kívánunk!

(MOB-összeállítás; képek: MTI)