Albert Flórián adatlapja, eredményei a Nemzet Sportolói közt itt olvasható. Itt található Jocha Károly: A Ferencváros egy csodálatos közeg volt! című írása is. Születésnapja alkalmából ebből idézünk...

„A szerb határhoz közeli Hercegszántón születtem, s mivel édesanyámat már két és féléves koromban elveszítettem, így eleve hátrányból indultam kortársaimmal szemben” – mesélte. „1952-ben költöztünk Budapestre, s az ezt követően években rendre határsáv belépőt kellett kérnem ahhoz, hogy a nagyszüleimet - akik engem felneveltek - meglátogathassam. Bevallom, nagyon szerettem a mezőgazdasági munkákat, így az aratást is, amelynek minden részfeladatát élvezettel végigcsináltam.”

- Ezzel a Budapestre költözéssel egy egészen más világba érkezett.
„Édesapámmal és két bátyámmal egy szobának csak jóindulattal nevezethető helyiségben laktunk, majd ismételten költöztünk. A legnagyobb sokk akkor ért, amikor kitelepítettek bennünket Őrszentmiklósra. Onnan vonatoztam be naponta Budapestre; néhány nap múlva már hiba nélkül soroltam a vonat megállóhelyeit a Nyugati pályaudvartól Rákosrendezőn, a Landler Jenő Járműjavítón át, egészen az Őrbottyánt követő Őrszentmiklósig. Egyébként a Madách Imre Gimnáziumba jártam, ahol különösebb sikerélmények nélkül 1959-ben le is érettségiztem.”

- De ekkor már válogatott szintű játékos volt, miközben a kezdetekről még nem is beszéltünk.
„Pedig a labdarúgó pályafutásom minden epizódjára szívesen emlékezem. Annál is inkább, mivel ilyenkor mindig szóba kerül a bátyám, Feri is. Ő akkor a katonaidejét töltötte Üllőn, amikor vele gyakran rugdostam a labdát, miközben egy „nagyszívű” fradista, Füles József felfigyelt rám. Ő vitt el 1952 szeptemberében a Ferencváros által meghirdetett toborzóra, ahol azután Száger Misi bácsi kiemelt a nagy tömegből. Akkor még ÉDOSZ volt a Fradi neve, majd Kinizsire változtatták, de a támogatói kör mindig az élelmiszeripar, illetve a minisztérium voltak. Csak az 1956-os forradalmat követően vehettük vissza a Ferencváros nevet.”

- Még javában küzdött a gimnáziumi tananyaggal, amikor már a Ferencváros felnőtt csapatának keretéhez tartozott.
„Természetesen nekem is meg kellett másznom a szamárlétra fokait, a kölyökcsapattól egészen a felnőttekig. Közben sokan egyengették a kibontakozóban lévő pályafutásomat. Mindenképpen kiemelném Tátrai Sándort, aki előbb az ifiben foglalkozott velem nagy szeretettel, majd a felnőttek edzőjeként 1958. november 10-én ő küldött pályára életem első, élvonalbeli találkozóján, a Diósgyőr ellen. Bizony nagy ugrásokkal lépdeltem felfelé, alig 17 évesen mát a felnőtt kerettel készülhettem. Egy öltözőben lenni például Dalnoki Jenővel vagy éppen Fenyvesi Mátéval – ez önmagában is nagy esemény, nagy megtiszteltetés volt számomra. Ezek után még a szóbeli érettségit megelőző napokban a válogatottban is bemutatkozhattam a Svédország elleni hazai erőpróbán, a Népstadionban, ráadásul győztes meccsen. (3-2)

- Tizennyolc évnél fiatalabbként a legjobb felnőttek között szerepelni, ez valóban csak nagyon keveseknek adatik meg.
„Ez kétségtelen tény, hogy az ilyesmi nálunk nagyon ritkán fordul elő. Az is igaz viszont, hogy azok a hangok hamisak, amikor huszonéves játékosokról kezdenek cikkeket írni, amelyek egyik fő mondanivalója az, hogy ez vagy az a játékos milyen tehetséges. Az ugyanis már sokkal korábban eldől, hogy valaki mennyire tehetséges. Ezt legtöbbször már a serdülőktől az ifikhez felkerülő fiataloknál látni lehet. Tehát nem huszonéves korban, hanem már 17-18 évesen komoly prognózis állítható ki az illetőkről.”

- Albert Flórián minden esetre igazolta ezt az állítást, hiszen tizenhét évesen felkerült az NB I-be, hogy ott a későbbi évek során, az 1974-es évaddal bezárólag 351 bajnoki meccsen 356 gólt szerezzen. Ahhoz, hogy egy ilyen pályát befuthasson, mi mindenre volt szüksége? Milyen érzés volt fradistának lenni, az akkori Fradiban játszani?
„A Ferencváros egy speciális világ volt, mondhatom csodálatos közeg. Miközben az ország jelentős hányada nekünk drukkolt, a szeretet ezernyi megnyilvánulásával is rendszeresen találkozhattunk. Erre csak egy konkrét példát említenék. Fodor Imre, a József Attila Színház akkori igazgatója menetrendszerűen meghívta az egész csapatot az új színdarabjaik bemutatójára. Az ilyen alkalmakkor természetesen a magyar színházi élet kiválóságainak sokaságával is megismerkedhettünk. Közülük csak a számomra legmaradandóbb egyéniségeket hoznám szóba. Így például Ruttkai Évát, Ladányi Ferencet, a hatalmas Fradi-szurkoló Sinkovics Imrét és a népszerű énekeseket - Aradszki Lászlót, Koós Jánost és Payer Andrást - említeném. De ide kívánkozik még a teljesség igénye nélkül Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Tompa „Pufi”, Bodrogi Gyula, Voith Ági, no és Horváth Gyula neve is.”

- Világversenyek során - közöttük két világbajnokságon is - ott lehetett, amelyeken Magyarország válogatottja a sportág mai eredményességéhez viszonyítva elképzelhetetlenül jól szerepelt.
„Igen, bár a küszöbig többször is eljutottunk, de az igazán nagy sikerek kapuján nem tudtunk átlépni. Így történt ez már 1957-ben, Luxemburgban is, ahol az ifjúsági Európa-bajnokságon csak harmadikok lettünk. 1962-ben, Chilében a szovjet bíró, Latisev elvette a csehszlovákok elleni gólunkat, ezért végeztünk csak az ötödik helyen a felnőttek világbajnokságán. 1966-ban, Angliában pedig hiába vertük meg a brazilokat valódi világszenzációt okozva, mert a négy közé jutásért vívott 90 perc során potyagólokkal kikaptunk a szovjetektől, így nem kerültünk a vb elődöntőjébe. Hasonlóan balszerencsésen szerepeltünk az 1960-as, római olimpián is, ahol simán nyerhettünk volna, de jött a dánok elleni rövidzárlat, így maradt a kisdöntő. Némi vigasz, hogy a világklasszisokkal megtűzdelt olaszokat hazai pályán, nyolcvanezer néző előtt sikerült legyőznünk és így legalább az olimpiai bronzérmeket hazahozhattuk.”

- A hatvanas évek közepén nagyon ment Önnek a játék, 1967-ben ki is érdemelte az Aranylabdát, hogy azután 1969-ben egy komoly sérülés megtorpanása kényszerítse.
„Pontosan emlékszem, 1969. június 15-én történt, amikor a dán kapus tönkretette a térdemet. Ennek ellenére még öt évig a pályán tudtam maradni, bár a napi két edzésről le kellett mondanom. csak 1974-ben vonultam vissza. Pályafutásom során hetvenötször szerepeltem a nemzeti tizenegyben. Többször behívták a világválogatottba, s részt vehettem a Ferencváros VVK-sikerének kiharcolásában is. Négyszeres magyar bajnoknak és háromszoros gólkirálynak vallhatom magamat. Annak is örülök, hogy egyetlen klubban, a Ferencvárosban játszva érhettem el hazai és nemzetközi sikereimet. Engem tényleg minden szál a Ferencvároshoz köt.”

- Mi mindenre emlékszik vissza különösen szívesen a Ferencvárosban játékosként eltöltött húsz esztendő történései közül?
„Erre a kérdésre csak az általánosságok szintjén tudok válaszolni. Ez az emlékezés itt, a klubházban történt meg legtöbbször, Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal még bőven van mire emlékeznünk, ezért is jöttünk össze igen gyakran itt, az Üllői út sarkán, egy kis, valóban emlékidéző szobában. Meghatározó élménye volt életemnek például az a tíz esztendő, amelynek során 1960 és 1970 között élvezhettem második apám, Hoffer József szerető gondoskodását az MTI Sportszerkesztőségében. Jóska bácsi minden áron újságírót akart belőlem nevelni és talán lett is volna tehetségem hozzá, de a szorgalmi tényező hiányzott belőlem. 1974-től - kis líbiai kitérőt leszámítva - előbb edző, majd különböző tisztségek betöltője voltam a Ferencvárosban. 2004-ben a Nemzet Sportolója büszke címmel tüntettek ki. Azt hiszem, elégedett lehetek.”

- Nem utoljára szerettem volna hagyni, de a gyermekeiről mindenképpen szót kell ejtenünk.
„Magdi lányom annak idején a Ferencvárosban kézilabdázott, neki van egy tizenkét éves fia. Flóri fiamnál hét és tizenkét éves fiúunokáim vannak. Amíg tehettem, mindig azon igyekeztem, hogy minél több időt töltsek velük.”

Az unokák mindig szeretnivalók. Sokunk nagy bánatára a „Császár” 2011 októberében, eléggé váratlanul itt hagyott bennünket. Gyermekei és unokái mellett a labdarúgás szerelmeseiben is pótolhatatlan űrt hagyva maga mögött. Albert Flórián az óbudai temetőben, nem sokkal 70. születésnapját követően került végső nyugvóhelyére.

(MOB-Jocha Károly, fotó: MTI)