Az egykori Aranycsapat utolsó, egyben az egyedüli vidéki játékosa is elbúcsúzott a sportkedvelőktől. Négy hónappal 90. születésnapja előtt, 2015. január 11-én elhunyt Buzánszky Jenő, Prima Primissima díjas, 49-szeres válogatott labdarúgó, a Nemzet Sportolója.

Dombóváron született, s édesapja hivatásához igazodva a helyi MÁV csapatában kezdte pályafutását. Elvégezte a Vasúti Tisztképző Tanfolyamot, majd csatárként Pécsre igazolt. Innen került Dorogra, ahol már hátvédként – mert a vezetők szerint ott volt rá szükség – 274 élvonalbeli mérkőzésen játszott a bányászcsapatban. Több klubhoz hívták, előnyös edzői ajánlatokat is kapott külföldről, miután szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. De hű maradt a bányászvároshoz, melynek díszpolgárává is választották. Társai közül az egyetlen volt, aki végig megtartotta hivatali elfoglaltságát, a jól prosperáló Dorogi Szénbányáknál komoly adminisztratív beosztásban dolgozott.

Első alkalommal 1950 novemberében, Szófiában játszott a válogatottban, 1956 júliusában, a lengyelek elleni mérkőzésen szerepelt utoljára a címeres mezben. Fiatalon kopaszodott, s így a baráti körben „Kazal” becenéven szólították. Társainál ugyan kevesebb technikai megoldással kápráztatta el a nézőket, de a megbízhatóság példaképe, az Aranycsapat védelmének leggyorsabb játékosa volt. Ezzel a csapat taktikájának megvalósítását segítette, hiszen Hidegkuti hátrább húzódhatott, Bozsik előbbről indította az akciókat, de mögöttük ott volt biztonságban Kazal, nagyszerűen helyezkedő és gyors, aki megállította az ellenfél támadásait. Lelke küzdőszellemét a kiváló szakemberként ismert és tisztelt Hoffer József többek között így jellemezte egyik írásában:

„Az 1955 szeptemberében, a Népstadionban 1-1-re végződött magyar-szovjet válogatott-mérkőzésen történt. Buzánszky Jenő az első félidőben rúgást kapott a jobb lábfejére. Alig tudták lehúzni róla a cipőt. A zúzódás helyéről valósággal ömlött a vér. Kreisz László főorvos először összekapcsolta a felhasadt bőrt. Azután rászólt a hátvédre, hogy öltözzék fel, nem játszhat tovább. Jenő azonban hevesen tiltakozott: – Hogy képzeli, Laci bácsi? Ilyen sérüléssel csak nem hagyom abba ezt a jó meccset. Soha nem bocsátanám meg magamnak, inkább csináljon valamit, hogy elálljon a vérzés…”

A főorvos megadta magát. Vattacsomó és géz került a seb fölé, Buzánszky pedig visszatért a játéktérre. Kimagasló formában játszotta végig a kilencven percet. Életének talán legkiválóbb teljesítményét nyújtotta, kiemelkedett az egész mezőnyből.

„Buzánszky Jenő élete példaértékű – fogalmazott Orbán Viktor kormányfő a Bazilikában tartott szertartáson elmondott beszédében. – Olyan magyar, akitől emberséget, vitézséget és hazaszeretetet tanulhattunk. Aki meggyőződéssel vallotta, mindent azért tett, hogy a magyar népnek örömet, Magyarországnak dicsőséget szerezzen. Köszönjük, Jenő bátyám!”

Játékos-pályafutásának befejezése után is a futballnak élt, ahogy egy ízben nyilatkozta, élete arra megy, amerre a labda gurul. A szövetség elnökhelyettesként a fiatalokat igyekezett ösztönözni a futball szeretetére. Nem akadt olyan meghívás, melynek ne tett volna eleget. Volt olyan esztendő, amikor 173 napon át volt úton. Járta az országot, tornákat szervezett, élménybeszámolókat tartott. Ezek során természetesen a berni, elvesztett döntőről sem hallgatott. Őszintén elmondta, hogy Puskás sérülése mellett olyan váratlan körülmények is közrejátszottak a csatavesztésben, mint az a bizonyos lausanne-i kaland… A döntő előtt három nappal rendezték az Uruguay elleni elődöntőt. A hosszabbítás miatt elhúzódott mérkőzés miatt lekésték a vonatot, nem kapták meg a megrendelt vacsorát és csak a meccs előtti napon, fáradtan érkeztek vissza szálláshelyükre, Solothurnba, ahol a tűzoltózenekarok éjszakai erőpróbája sem volt éppen megnyugtató.

Az élete utolsó szakaszában országjárást vállaló Buzánszky Jenő közvetlenségével, szerénységével és hűségével az egykori Aranycsapat legnépszerűbb játékosai sorába emelkedett.

(Sport 2015/Vad Dezső, fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)