Csonka Zsófi sportlövőnket a rendhagyó sportév kihívásai mellett sok új feladat is megtalálta 2020-ban. Őt választották sportága újonnan alakult Sportolói Bizottságának élére, később pedig a MOB Sportolói Bizottságának is tagja lett. A pszichológia és esztétika tanulmányokat folytató négyszeres olimpikonunk a karantén alatt megváltozott mindennapjait foglalta írásba. Az önmagához való visszatalálás mellett írásából az is kiderül, hogy pisztolya mellett ecseteit is sokat forgatta az elmúlt hónapokban.

„Bontsd szét személyedet, és beléd tódul a világ,

Bontsd szét a személyeddé vált világot, és beléd tódul a teljesség.”

A kulcs kettőt fordul a zárban – Weöres Sándor

Kint-bent. Gyors-lassú. Siker-kudarc. Megannyi ellentétpár sorolható, ami jellemzi mindennapjainkat, és általában van egy preferált oldal, ami felé mindannyian törekszünk. Kint a pezsgés, a programok, a feladatok, barátok, a „menés” élménye. Jövünk-megyünk, hasznosnak érezzük magunkat, „csak otthon ülni ne kelljen, mert attól megőrülök” – hányszor hangoztatjuk? Bent jellemzően akkor és annyit töltünk, amennyi éppen jólesik, ami épp elég ahhoz, hogy újra mehessünk. Kint gyors, bent lassú. A gyors, tevékeny életet könyveljük el sikeresnek, hajszoljuk hát. A bent pedig a lassú, a „túl unalmas”, az egyhelyben maradás kudarcos érzését kelti.

[ Mégis mi van bent, ami kifelé űz? ]

Sportolóként a siker hajszolása olyan természetes, mint levegőt venni. Akarni kell! Máshogy nem megy. Megannyi varázsa van ennek az utazásnak, de veszélyt is rejt magában. A sok kifelé veszélybe sodorhatja a bent-levés csöndjét és osztatlan figyelmünkre türelmesen várakozó kérdéseit.

Vajon tudatában vagyunk, hogy mik vagy kik azok a források, töltődési pontok, amiket – csúnya szóval élve – használunk a mindennapokban? A bent-levés állapotában egy része elveszik ezeknek az élményeknek, amit életünk különböző szerepeiben kapunk figyelem és visszacsatolás formájában másoktól, nap mint nap. Ezek hiányában űr keletkezik. Az űrt pedig új kérdések töltik ki, amik aztán feszítenek minket, mint a „de mikor?”, a „lesz-e valaha újra?” és társaik. Talán észre sem vesszük ezeket az addig természetesnek tűnő helyzeteket, míg hiányuk kényszerből ott nem áll előttünk, berúgva az ajtót.

Világméretű megállásra kényszerültünk. Ritka élmény ez. Egyéni kérdés, ki meddig küzd kifelé, miközben bent kellett maradnia, és mikor vált át ez az élmény ajándékká, már ha vagyunk olyan szerencsés helyzetben, hogy ez bekövetkezzen?

Többször jutottam el már én is abba az állapotba, hogy nem várt tovább a bent, bizony kint akart lenni. Rövid tanácsom ezzel kapcsolatban egyszerű: ne várjuk meg, amíg ki akar jönni! Szánjunk időt rá, hogy mi menjünk be!

[ És mi van bent, ami még beljebb hív? ]

Kezdetét vette egy új korszak, aminek érkeztével tervek és biztosnak hitt sarokpontok egyaránt oszlottak semmivé. Ellentétek feszültek egymásnak az ismeretlen létforma megjelenésével. Ki-ki a maga frontján, de ugyanazokra a kérdésekre kezdett válasz után kutatni.

Én pedig elkezdtem lassulni… oly sok év után először. 24 éve élek az élsport világában, 17 éve olimpikonként. Jól ismerem minden előnyét és hátrányát ennek az életformának. Ennyi év után talán jogos vágyam volt egy kis szünet – ami vallom, hogy a megújulás kulcsa – mégis, a mértéke és az időzítés, váratlanul ért. Eleinte nehezemre esett igazán lassulni. Figyelni. Amikor új utakat keresek, a csendben először a természetet kezdem figyelni. Most sem volt másképp. Apróságokat próbáltam tetten érni. Új rituálék vetették be magukat a mindennapjaimba. A reggeli teázások közben például a fenyőnkön fészkelő gerlepár szokásait próbáltam kifürkészni. Lenyűgözött, milyen pontos és tökéletes, mégis minden erőltetettség nélküli a létük. Haladtam beljebb. A csendemben kezdtek felderengeni már-már elfeledett, de lényem velejét alkotó tevékenységek.

[ …és a Te csendedben mi van? ]

Jutott tér és idő a témához illő tempóval könyvet olvasni, meg-megállva régi-új mondatok jelentése fölött. Volt olyan nap is, hogy hosszú órákat zongoráztam, a zene hullámzása pedig sodort magával. Elkezdtem újra rendszeresen írni. Jutott időm főzni, újdonságokat kipróbálni, amiknek eddig nekiállni sem volt esély. Később előkerültek az ecsetek, festékek, végül a festőállvány és a vászon. Úgy érzem, ott jött el a fordulópont. Emlékszem, hogy meredtem a vakító fehérségre. Mit hív elő belőlem az üres vásznon feszülő vizuális csend – a bent – ennyi év után? Elindult a fejemben a sok mondat, a rengeteg KELL… Ezt kell csinálni, azt kell megfesteni, így kell, úgy kell. Hagytam, vártam. Elhallgattak. És akkor megérkeztem. Bentre. Igazán önmagamba.

Hat hétbe telt. Ennyi idő kellett, hogy lefejtsem a hosszú évek zsongó életmódjának rétegeit. A kezdeti beteljesült állapotot gyorsan követte a lelkiismeretfurdalás. Mit csináltam eddig, miért nem vettem észre ezt a furcsa távolságot kint és bent között?! Persze, tudom, mindig volt fontosabb, mindig volt aktuálisabb, hajszoltam én is.

Szóval kivártam. A hajszolás pedig lassan átfolyt rajtam, és egy új lenyomatot hagyott maga mögött. Hagyom lett belőle! Hagyom, hogy megszólítson a bent. Figyelek rá kint is, de már könnyedén merülök el benne rendszeresen. Tehát, most például hagyom, hogy a terveim mögé kérdőjel kerüljön a megszokott felkiáltójel helyett. Hagyom, hogy máshogy legyen, mint ahogy eddig volt. Hagyom, hogy új szemszögből lássak, tervezzek, készüljek, legyen szó bármiről. Hagyom, hogy új elhívások jöjjenek felém. Hagyom, hagyom, hagyom…

Az ősz és a tél kezdete elhozza a lassulást minden évben, elhozza a bent utáni vágyat. Változik és megpihen a természet, az elcsendesedést példázza előttünk és kéri ezt tőlünk, ha meghalljuk. Sokszor nehéz észrevenni a változás szépségét. De kutatni utána, emberi kötelesség. Minden változást lassulás előz meg. Engedjük bele magunkat, bármilyen félelmetes is! Engedjünk a formálódásnak, vékonyítsuk el a határt kint és bent között! Erről a folyamatos változásról, alakíthatóságról, folytonos és tudatos formálódásról szól az élsport… És azt hiszem, az élet is.

2020. telén – Csonka Zsófi

Nyitókép: MTI/Sóki Tamás