Sok emlékezetes pillanata volt a berlini úszó Európa-bajnokságnak. Nem meglepő módon ezek többsége Hosszú Katinka nevéhez fűződött, hiszen a mi Vasladynk összesen tíz számban úszott az Eb-n, volt, hogy egy nap alatt háromban is. Ja, és szinte mindig nyert – ha mást nem, tapasztalatot. Azt mondja, erre is nagyon jó volt Berlin: hogy megismerje a határait. Három aranyat, egy ezüstöt és két bronzot szerzett, úszott majdnem-Európa-csúcsokat is, és olykor lehetetlen helyzetből küzdötte fel magát vagy a magyar váltót a dobogóra. A csúcspont – legalábbis számomra – mégis az a felszabadult örömtánc volt, amit az Eb végén, a már majdnem üres uszodában lejtett Kiss László szövetségi kapitánnyal. Akik ott voltunk, mind-mind értetlenkedve, de persze vigyorogva figyeltük a performanszot.

- Mi volt az a tánc Laci bácsival?
- Felkértem… Illetve igazából ő kérette fel magát! Egyik nap, a verseny után épp a gyúrópadon voltam, amikor arról beszélgettünk, hogy valahogy meg kell majd ünnepelnünk az Eb-t, ha sikeres lesz. Erre elkezdett nekem hastáncolni, amitől már akkor potyogtak a könnyeim. Szóval megállapodtunk, hogy ha jól szerepelek, akkor a végén táncolunk majd egyet. Az már csak hab volt a tortán, hogy Shane (Katinka férje és edzője – a szerző) mindezt felvette, én pedig feltettem a Facebook-oldalamra, hadd lássa ország-világ, milyen rongylábú kapitányunk van…

- Tudja, hányan lájkolták?!
- Szerintem nincs ember, akinek ne tetszett volna! De én egy kicsit még szeretnék visszatáncolni Berlinbe. Ezek szerint akkor elégedett volt a teljesítményével? Hiszen azt mondta, csak akkor pörgetheti meg a kapitány, ha jól szerepel az Európa-bajnokságon.
- Azért hat érem nem éppen rossz… De tény, lehetett volna akár több is, vagy egy kicsit fényesebb is az eloszlás.

- Mivel kapcsolatban van hiányérzete? Van, amit utólag már másképp csinálna?
- Nem, biztos vagyok benne, hogy ugyanígy tíz számban akarnék indulni. Sokan mondták, hogy őrültség, meg a mennyiség a minőség rovására megy, de azt hiszem, bizonyítottam már elégszer, hogy ez nem feltétlenül van így. Egyszerűen az a kulcs, hogy egyszerre mindig csak egy számra szabad koncentrálni. Ma már viccesnek tűnik, hogy annak idején, a londoni olimpián azért betliztem akkorát 200 vegyesen és lettem csak nyolcadik a döntőben, mert negyven perccel korábban le kellett úsznom a 200 pillangó középdöntőjét. Negyven perc… Az hihetetlenül hosszú idő! Van, hogy a világkupa-sorozatban ennyi alatt négy számot is leúszom.

- Igen, és általában nyer is. De a tizenhat perc az már önnek is kevés, nem?
- Az attól függ. Ha a berlini 200 hátra gondol, akkor igen, kevés volt. Túl közel volt a 400 vegyes döntőjéhez. Amikor a vegyes után kijöttem a vízből, azt hittem, meghalok. Nagyon látványosan elkészültem az erőmmel – mondjuk olyan tempóban úsztam, mint korábban még soha senki. Igen, 300 méterig…

- Azt tudta, hogy majdnem három másodperccel volt a világcsúcson belül?
- Tudni nem tudtam, de sejtettem. Illetve az utolsó 50 méteren éreztem is. Konkrétan nem bírtam már haladni, annyira kiadtam magamból mindent. A hajrában kezdett elsötétülni előttem a világ – azt hiszem, erre gondolt Shane, amikor azt kérte: érjem el a teljesítőképességem határát. Naná, hogy utána már nem bírtam regenerálódni, így esélyem sem volt 200 háton normálisan úszni. Pedig vannak olyan versenyek, ahol két szám között elég a 10, esetleg 5 perc is, de az után a 400 vegyes után lehet, hogy egy óra is kevés lett volna.

- És ha kicsit lassabban kezd?
- Nem, ez így volt eltervezve. Délelőtt, az előfutamban már nagyon jól ment, alig egy másodpercre voltam az Európa-csúcsomtól. Egész évben az lebegett a szemem előtt, hogy meg tudjam dönteni az ötéves, 4:30.3-as rekordomat. A telefonom billentyűzárát is ez a számsor oldotta, hogy naponta többször is emlékeztessem magam az elérendő célra. És nagyon közel voltam hozzá délelőtt, úgyhogy a döntőben eszem ágában sem volt taktikázni. Meg egyébként is, ha lassabban kezdek, a többiek talán még elhitték volna, hogy lehet bármiféle keresnivalójuk. A csúcs végül nem jött össze, mint ahogy utána a 200 hát sem. Hát… Ez van. Ha meg sem próbálom, akkor most tuti arról beszélgetnénk, hogy a 200 hátat is simán megnyerhettem volna. És rettenetesen bosszantott volna a dolog, hiszen év közben úsztam én már jobb időt, mint a szám későbbi győztese. Csak akkor ugye nem volt előtte közvetlenül az a gyilkos 400 vegyes. Így legalább tiszta a lelkiismeretem: megpróbáltam, nem sikerült. Néha azért még én is elfáradok.

- Pedig olykor már azt hiszem, ön tényleg vasból van! Az országos bajnokságon például az a huszonkét szám és húsz érem teljesen abnormálisnak tűnt. Hogy bírja ezt az eszméletlen terhelést?
- Nagyon jó a doppingom!

- Nocsak…
- Igen, van egy titkos teljesítményfokozóm. Úgy hívják: Shane Tusup. Félelmetes, ahogy motiválni tudja az embert. Pedig amikor nem sokkal a londoni olimpia után elkezdtünk együtt dolgozni, neki szinte még semmilyen edzői tapasztalata nem volt. Viszont megszállottként szívta magába az információkat, és ösztönösen ráérzett, mikor mit kell csinálni. Még úszóként volt egy nagyon komoly vállsérülése, talán az edzette őt meg ennyire. És akkor kezdett el azzal is foglalkozni, hogy milyen apró módosításokkal tudna még gyorsabban haladni a vízben. Neki végül nem ment, de ezt a tudást nekem sikerült átadnia. Ő volt az, aki megtanított például háton úszni. Évtizedes berögződéseket javított ki a technikámban, aminek aztán Európa-bajnoki arany meg rövidpályás Európa-csúcs lett az eredménye.

- Milyen ember ő?
- Hihetetlenül maximalista, aki állandóan a lehetetlent próbálja megcáfolni. Ezt az őrületes számhalmozást is ő találta ki. Teljesen újszerű volt, ő mégis hitt benne, hogy működhet. Én egy darabig ellenálltam, aztán beadtam a derekamat, és csináltam, amit mondott. Igaza lett.

- Nem unja?
- Az úszást vagy Shane-t?

- Mondjuk mindkettőt.
- Az év 365 napján edzek, de valahogy mindig találok új motivációt magamnak. Ha meg nem, akkor ott van Shane, aki képes fanatizálni engem.

- És azt hogy bírja, hogy a nap huszonnégy órájában együtt van vele? Ráadásul ugye két, teljesen különböző felállásban. Egyszer férje, egyszer meg az edzője. Az előbbi mindenben támogatja, utóbbi viszont soha nem érezhet együtt, hiszen akkor nem lenne meg a megfelelő edzésmunka…
- Az elmúlt években azért megtanultuk kezelni ezt a helyzetet – meg egymást. Szerintem amúgy is én vagyok a nehezebb eset. Ha vitatkozunk – mert persze van ilyen –, akkor azért elég hamar letudjuk a szócsatákat. Én általában lemerülök a víz alá, ő rám kiabál, aztán folytatjuk az edzést, mintha mi sem történt volna. És mire befejezzük, tényleg úgy érezzük, hogy nem történt semmi. Boldog házaspárként megyünk haza.

- Vagy éppen tárgyalni…
- No, igen, mostanában elég sűrűek a napjaink. Nemcsak otthon meg az uszodában, hanem az üzletben is társak vagyunk, és rengeteget járunk együtt tárgyalni.

- Mit adnak el?
- Nem mit, kit. Engem. Shane már kint, az Egyesült Államokban elkezdett sportolók menedzselésével foglalkozni, most ezt folytatjuk itthon, immár együtt. Van egy menedzsercégünk, ami ugyan rengeteg időnket elveszi, de azért nem megy az edzések rovására. Meg nagyon élvezem azt, hogy az úszáson kívül valami mást is csinálhatok. Én az egyetemen pszichológiát tanultam, szóval semmi közöm nem volt az üzleti élethez. Eleinte elég furcsa is volt hatalmas multik vezérigazgatóihoz járni tárgyalni. Aztán idővel megszoktam, bele is tanultam, és már egész jól megy.

- Mi a felállás? Shane tárgyal, ön meg figyel, esetleg fordít?
- Nem, most már a legtöbbször én beszélek. Imádok beszélni. És általában sikerem is van. Tudja, ha egy cég vezetője azt látja rajtam, hogy el tudom adni magamat, akkor úgy gondolhatja, ő is el fogja tudni adni a termékeit az én nevemmel.

- És mennyire eladható a Hosszú Katinka név?
- Arra törekszünk, hogy az legyen. Ehhez persze szükség van a jó eredményekre, meg szükség van az állandó kommunikációra is. A Facebookon meg a Twitteren összesen közel százezer követőm van már, ami hatalmas szám, és persze óriási felelősség is. Naponta próbálok valami frisset, érdekeset posztolni, hogy minél többet tudjanak arról, amit éppen csinálok. És ez nem csak az üzletről szól: nekem igenis fontos, hogy másoknak – leginkább persze fiatal úszóknak – tanácsot adjak, példát mutathassak. Hogy ők is rájöjjenek, milyen utat kell bejárni ahhoz, hogy az ember elérje a céljait. Ha a sok magyar úszópalánta közül akár csak egy is tanul valami hasznosat tőlem, ha csak egyvalaki képes lesz majd végigmenni azon az úton, amin én, akkor már megérte.

- Szóval az év 365 napján edz, napi hét-nyolc órát, az edzések között pedig brandet épít. Mikor pihen?
- Például amikor utazunk a versenyekre. Azt nagyon élvezem. Az utat is, meg magát a versenyzést is. És furcsa, mert hiába érzem úgy egy-egy hosszú nap után, főleg, amikor végigúszom a teljes menüt, hogy totál kész vagyok, másnap megint frissen és fitten ébredek. Ez egyrészt genetika, másrészt meg tényleg nagyon sokat segítenek azok a hókuszpókuszok, amikben eleinte nem hittem – aztán Shane unszolására mégis kipróbáltam.

- Mik ezek?
- Nem nagy titkok: olyan dolgok, amik segítik a regenerálódást. Mint például a fehérjeturmix vagy a jégfürdő. Az utóbbi mondjuk durva, 15 percig kell ülni a 8 fokos vízben. Először egy fél percet sem bírtam ki benne, most viszont már elég könnyen megy a negyed óra. Pedig iszonyatosan fáj, de megtanultam kontrollálni a gondolataimat – és ez a kulcsa mindennek. Úszás közben is ez a lényeg: csak magamra szabad koncentrálnom. Nem foglalkozom a körülményekkel, azzal, hogy mások mit tudnak, vagy hogy mennyi versenyszám van még hátra. Amikor odaállok a rajthoz, kizárom a fejemből az összes negatív gondolatot. Csak én vagyok, meg a pályám. Semmi másra nem figyelek.

- És ha jön valaki, és megelőzi?
- Ha tényleg kiadtam magamból a maximumot – úgy, mint Berlinben, a 400 vegyes döntőjében, amikor ugye majdnem ájulásig úsztam –, és ő mégis legyőz, akkor fejet hajtok előtte. Ha elértem a határaimat, de valaki jobb volt nálam, akkor nincs más dolgom, mint örülni a saját teljesítményemnek, és őszintén gratulálni a győztesnek.

- Azért nyugtasson meg, hogy ez nem fog túl sűrűn előfordulni Rióig!
- Nem tudom. Sokan kérdezik tőlem, hogy fogom-e egyáltalán bírni még két évig ezt a hihetetlen hajtást. Én úgy vagyok vele, hogy nem is Rióban gondolkozom. Persze, vannak céljaim és álmaim, de London után Shane-nel mi elindultunk egy nagyon különleges, hosszú úton, amelynek most még csak a felénél járunk – vagy ott sem. Mert az út végén nem feltétlenül egy olimpiai aranyérem van, hanem a tökéletes úszás. Fizikailag már rengeteget erősödtem, mentálisan is nagyon sokat fejlődtem London óta, de még messze vagyok a céltól. Látja, ez a berlini Eb sem sikerült tökéletesen. Végtelenül boldog vagyok, hogy ilyen sok érmet nyertem, nem véletlenül táncoltam a végén felszabadultan Laci bácsival. De ön is mondta, hogy azért voltak benne hibapontok: az utolsó napokat már nem úgy bírtam, ahogy kellett volna, no meg a csúcsok is elmaradtak.

- Szóval bőven van még motiváció a következő versenyekre.
- A billentyűzáramat feloldó kód például egy évig még biztosan 4303 marad. De remélem, tényleg csak egy évig…


(Szerző: Szántó Dávid; fotó: Reuters, Szalmás Péter)


A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.