Pályafutását megtörték a második világháború elôtti megkülönböztetô törvények.

Már 1940-ben, 13 évesen tagja volt az ifjúsági folyamúszó bajnokságot nyert FTC váltónak. Tehetsége többéves kényszerszünet után Sárosi Imre segítségével bontakozhatott ki.

A Monte-Carlo-i Eb-n (1947) és a londoni olimpián még csak helyezést szerzett. De Helsinkiben már nem talált legyôzôre.

A világon elsôként pillangózta végig a 200 méteres távot. 32 egyéni bajnokságot nyert, 36 országos és 6 világrekordot állított fel.

Melbourne-ben ezüstéremmel fejezte be pályafutását.

Késôbb gyógyszerészként dolgozott a Vasutas-kórházban. Közben edzôsködött.

Elsô számú tanítványa Andrea lánya mind nagyobb sikereket aratott. 14 évesen két döntôben úszótt Mexikóban.

A barcelonai Eb-n (1970) két aranyat nyert. De nagy álma nem vált valóra. A 100 méteres háton a remélt arany helyett csak harmadik lett a müncheni olimpián, ami érthetôen nagy csalódást jelentett a család számára. A bajnoknô visszavonult.

Móci unokáját, a későbbi vízilabdást (Hesz Mátét) istápolta fiatal éveiben.

Súlyos szemműtéten esett át. Floridában beiktatták az úszósport halhatatlanjai közé és itthon is tagja lett a legjobb magyar sportolók egyesületének.

Több sikeres könyvet jelentetett meg, „Sírni csak a gyôztesnek szabad” című művével általános elismerést váltott ki

Nyolcvanadik életévében, pályafutása elismeréseként Nemzetközi Fair Play dijban részesült.

(Fotó: Doba István)