Tősgyökeres csepeli családba született Németh Ferenc 1936. április 4-én. A II. világháború alatt családjával Tordasra menekültek, az ottani Ló nevű folyócskában tanult meg úszni, ami később sorsdöntőnek bizonyult — ám maradjunk a kronológiai sorrendnél. A háború után Csepelre visszatérve először az ottani bencés gimnázium tanulója lett, majd édesapja 1950-ben bekövetkezett halála után letéve az orvosi pályáról, beiratkozott a csepeli Kossuth Lajos Gépipari Technikumba.

Kezdetben focizott, a Csepel SC korosztályos csapataiban rúgta a bőrt, nem is rosszul, és ha 1954-ben nem sérül meg, talán most, mint labdarúgó olimpiai bajnokot köszöntenénk, de a sors másként akarta. A futballpályát hátrahagyva egy barátját követve kipróbálta a háromtusát. A lőtéren kiszúrta őt a legendás edző, Benedek Ferenc, aki korábban focizni is látta, így feltette neki a kérdést, hogy úszni tud-e? Mivel a válasz igen volt, gyakorlatilag egyenes út vezetett a mester kezei közé és vele az öttusába. Hogy egyikük se tett rossz lóra, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1957-ben már behívták a felnőtt válogatott keretbe. Szépen is haladt előre a sportágban, a párbajtőr pedig különösen jól ment neki.

Ám az ígéretes jövő majdnem elúszott, hiszen előbb kettős csuklótörést szenvedett, majd Várkonyi Zoltán dublőreként egy forgatáson a bokaszalagja sérült meg. Utóbbit titokban tartva, hiszen az olimpia közelsége miatt a sportolóknak tiltva volt a filmezés. Ám sikeresen felépült és az 1960-as év válogatóversenyein rendre az első három között végzett, így Nagy Imre és az egy évvel korábban berobbant Balczó András mellé a honi szakvezetés 9-6 arányban őt javasolta harmadik embernek. Rómában aztán nemcsak csapatban, de egyéniben is a dobogó legfelső fokára állhatott. Az utolsó tusa, a futás előtt harmadikként állt az összetettben, mikor Balczó András odasúgta neki „Cingár, ma te nyersz!” — és igaza is lett. Hogy miként, arról egy 2010-es interjúban így mesélt Németh Ferenc: „Én voltam a nyúl, de a kajakosok, kosarasok ott voltak a pálya szélén, Zsiros Tibi pedig egy fejszámolóművész volt, megígérték, végig tudatják velem, hol tart a német. Nem túl jó cipőt kaptunk, a napot fellőtték az ég tetejére, háromkor kezdődött a futás. Zsiros mindig szólt is, a végén azt ordította, meg fogom nyerni, ha tartom a tempómat. Semmi másra nem gondoltam. Kifutottam magam, az utolsó pár száz méteren minden összemosódott előttem. Már csak arra figyeltem a négyezer méter végén, hogy gödörbe ne lépjek, ki ne törjem a lábam. Mindent kiadtam magamból, ez mindig jellemző volt rám. Ott pedig volt egy hatalmas cél, amiért lehetett küzdeni. A magyarok a pálya szélén visszaszámoltak, amikor a német futott, hallottam, hogy huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc másodperccel maradt le mögöttem, ez az aranyamat jelentette. Végül 53 másodperccel győztem le Becket.”

És nem csak legyőzte, de ő volt az első, aki átlépte az 5000 pontos álomhatárt, valamint a sportág első olyan kétszeres bajnoka lett, aki egyazon olimpián mind az egyéni-, mind a csapatversenyben is a dobogó legmagasabb fokára állhatott fel. Sajnos a római olimpia után Tokióra már nem készülhetett fel, mert egy A2-es influenza szövődményeként szívizomgyulladást kapott és bármennyire is szerette volna folytatni, orvosi tanácsra fel kellett hagynia a versenysporttal.

Civil pályája mellett, 1962-ben öttusa-, majd 1978-ban vívószakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1963 és 1967 között a Magyar Öttusa Szövetség főtitkáraként dolgozott, 1968-tól a Csepel SC öttusaszakosztályának vívómestere, majd 1975-től a vívószakosztály edzője, 1981-től annak igazgatója. 1987-től az Öbölháború kitöréséig Kuvaitban dolgozott vívómesterként. Ikerfiai közül Zsolt tőrvívásban a barcelonai olimpián negyedik helyen végzett csapatban.

Az Isten éltesse még sokáig Németh Ferencet!

(MOB-összeállítás; Képek: MTI)