Noskó Ernő 1945-ben látta meg a napvilágot az északkelet-magyarországi Cserhátszentivánon. A Cserhát-hegységben található település a második világégés után hanyatlani kezdett, elszegényedett, így néhányan úgy határoztak, máshol próbálnak szerencsét. A jobb lehetőségekben bízva döntött a változtatás mellett Noskó családja is, 1949-ben a fővárosba, Újpestre költöztek.

Noskó a negyedik kerület tőszomszédságában lévő Angyalföldön, a Vasas Izzóban ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival, majd került vissza 1964-ben szűkebb értelemben vett hazájába és mutatkozott be egy évvel később az első osztályú labdarúgó-bajnokságban, az Újpesti Dózsában. Sőt, miután hátvédként, beállósként a lila-fehéreknél hamar alapemberré vált, a válogatottnál is számításba vették.

Az 1966-os angliai világbajnokságon a magyar nemzeti csapat nagyszerű játékkal - Brazília legjobbjait is felülmúlva - továbbjutott csoportjából. Két évvel később a honi futballközeg még mindig ettől a sikertől volt hangos. Nem meglepő tehát, hogy óriási várakozások előzték meg az 1968-as Európa-bajnokságot, ahol azonban a mieink számára a negyeddöntő jelentette a korai végállomást.

Ilyen előzmények után került sor Mexikóvárosban a XIX. Nyári Olimpiai Játékokra, melynek labdarúgótornáján legjobbjaink címvédőként vehettek részt. Az olimpiai keretben nem szerepelhettek korábban világbajnokságon már pályára lépő játékosok, de a Bicskei, Dunai, Fazekas, Kocsis vagy éppen Noskó Ernő fémjelezte gárda így is esélyesként utazhatott az ötkarikás játékokra. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy a szintén meghatározó Varga Zoltán nem sokkal a mérkőzések kezdete előtt elhagyta a csapat főhadiszállását, nem lépett pályára az olimpián és -mint utóbb kiderült - disszidált.

Hatalmas elvárások ide, némileg meglepő fordulatok oda, a magyar válogatottat ezúttal sem lehetett megállítani. Lakat Károly együttese ugyanis egy Ghána elleni csoportkörös döntetlentől eltekintve minden mérkőzését magabiztosan nyerve jutott a fináléba, ahol Bulgária volt az ellenfél. A parázs, néhol durvaságba hajló döntő egy magyar és három bolgár kiállítást, négy magyar és egy bolgár gólt, egyszersmind a magyar labdarúgás harmadik olimpiai elsőségét hozta. A találkozó krónikájához hozzátartozik, hogy az első piros lapot Dimitrov kapta, Noskó buktatásáért. Ez mindmáig futballunk utolsó olimpiai aranya, amivel Magyarország még mindig a második - férfiak közt az első - legsikeresebb nemzet az olimpiai labdarúgótornák történetében.

Az olimpiai aranyérmes Noskó Ernő ezután még 15 alkalommal ölthette magára a címeres mezt, Újpesten pedig tagja volt a magyar és nemzetközi színtéren is sikert sikerre halmozó együttesnek. VVK-döntőt és BEK-elődöntőt játszott, hatszor volt magyar bajnok, két ízben pedig a Magyar Kupát is magasba emelhette.

1974-ben aztán távozott Újpestről, hogy négy éven át a Budafok együttesében rúgja a bőrt, majd visszatérve saját kerületébe, a Tó utcában, a Chinoin SC-ben fejezze be pályafutását.

Miután hátat fordított a labdarúgásnak, vendéglátósként dolgozott, étterme volt. 2014-ben Noskó megkapta a negyedik kerületet huzamosabb időn át kiemelkedően szolgáló újpesti lakosoknak járó Újpestért díjat. Ma nyugdíjasként, visszavonultan él.

Jó egészséget kívánunk, az Isten éltesse még sokáig!

(Forrás: MOB-összeállítás; fotó: MTI)