Az öt tusa közül melyik menne ma a legjobban?

Most mondhatnám, hogy mind az öt, de az túlzás lenne, mert futásban és úszásban az elkopott ízületek miatt ma már nem lennék olyan jó – mosolygott Fábián László. – A vívás viszont menne, mert bár ahhoz is kell fizikai teljesítmény, de a mozdulatok megvannak, és talán a lovaglással sem lenne gond. A lövészet meg lövészet.

Annak idején melyik volt a kedvenc száma?

A vívás, mert abban benne van az a fajta játékosság, ami nekem mindig is tetszett a sportban. Együtt kell gondolkodni az ellenféllel, rá kell venni, hogy azt csinálja, amit én akarok, és akkor minden rendben van.

Mi terelte az öttusa felé?

Sok-sok véletlen. A helyzet az, hogy én egyáltalán nem akartam öttusázó lenni, ha nem rúgnak ki az uszodából, ahol nem voltam valami nagy spíler – korosztályos bajnokságokon jutottam ugyan döntőbe, de az ilyennel Dunát lehet rekeszteni –, talán ma is ott vagyok, mert imádtam az uszodák világát. Tizenhét éves koromra azonban kiderült, hogy nagy úszó biztosan nem lesz belőlem, és akkor átkeveredtem az öttusázókhoz. Sok jó ember határozott véleménye is kellett ehhez.

Mi a legfontosabb, amit a sportnak köszönhet?

A munkába vetett hitet, más munkájának a tiszteletét és elismerését, azt, hogy próbáljak mindig jobb és még jobb lenni. A sportnak köszönhetően nem jelent gondot, ha sokat kell dolgozni, és mindig megvannak a rövid és hosszú távú céljaim.

A hatvanadik év lehet afféle mérföldkő is. De tényleg az?

Nem szeretném annak tekinteni, mert amikor az ember visszanéz, és feldolgozza a vele történteket, akkor az azt is jelenti, hogy úgy gondolja, nem történik már vele semmi érdekes az elkövetkezőkben. És én ezt nem szeretném, úgyhogy ezzel a hatvannal nem foglalkozom, próbálom ugyanolyan napként kezelni, mint a többit, és várni még pár évtizedet az összegzéssel.

Rendben, akkor hagyjuk a mérföldköveket, nézzük az évtizedeket. Mire emlékszik leginkább tízéves korából?

Körülbelül tízévesen jöttem rá, hogy milyen jó az uszoda világa. Bár úszni nem olyan jó, mert faltól falig végeláthatatlanul az elég kemény, meg monoton, kissé talán unalmas is, az uszoda világát viszont minden gyereknek ki kellene próbálnia. Egyrészt mert az úszástudás biztonságot ad, másrészt mert az uszodában lehet bújócskázni, lábtengózni, kiszorítóst játszani meg fejelgetni, szóval csupa izgalmas dolgot. A napsütés a legszebb benne, bár emlékszem néhány alkalomra, amikor térdig érő hóban szaladtunk ki az edzésre, és azzal sem volt bajunk.

Húsz…

Húszévesen az első felnőtt világbajnokságomon vettem részt, még bőven juniorként, két és fél évvel azután, hogy egyáltalán elkezdtem öttusázni. A csapatban szerzett ezüstérem miatt szerintem nem kell szégyenkezni, az egyéniben szerzett kilencedik hely azonban talán lehetett volna jobb is… Harmincévesen érdekes módon savanyú volt a szőlő, nehezen öttusáztam, mert a válogatottnál elkezdődött a fiatalítás, én pedig már öregnek számítottam, igaz, a világbajnokságon és az Európa-bajnokságon hatból öt aranyat szereztem és egy ezüstöt.

Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a húsz és harminc között azért ennél sokkal több minden történt. Volt például egy kihagyott és egy megnyert olimpia is.

A Los Angeles-i bojkott furcsán érintett minket, egy megnyert világkupa-verseny eredményhirdetésén tudtuk meg, hogy nem utazunk. Huszonegy éves voltam, futott a szekér, teli voltam önbizalommal, ezért bár rosszul esett az egész, mert esélyesnek számítottam, úgy voltam vele: lesz még három-négy olimpia, amin elindulok, és megnyerem, úgyhogy szőnyeg alá söpörtem a problémát. Meg aztán Török Feri maximalista szövetségi kapitány volt, nem hagyta, hogy sokat búslakodjunk, mentünk a varsói Barátság versenyre, amit meg is nyertünk. Ezután azonban nehéz évek jöttek…

Miért?

Mert bár nyolcvanötben és talán nyolcvanhatban is én voltam a favorit, valahogy nem jött össze semmi. Nem lettem világbajnok, a csapatot sem tudtuk összerakni. Aztán nyolcvanhétben felcsillant a remény: tizenkilenc csapat közül tizenkilencedik helyen álltunk a világbajnokságon, 660 ponttal az éllovas szovjetek mögött, és az újságírók már azt mondták, ez a három ki se menjen a pályára. De mi felálltunk, és csodával határos módon fordítottunk, megnyertük a világbajnokságot, egyéniben pedig bronzérmes lettem. A legfontosabb ebben az egészben az volt, hogy nyolcvannyolcban úgy utaztunk el a szöuli olimpiára, hogy kizárt dolog, hogy ne mi nyerjünk. Ez sokat számított… És be is rúgtuk a tizenegyest.

Meséljen arról a tizenegyesről!

Az öttusában mindig a lovaglás a vízválasztó: normál esetben egyforma, jó lovak vannak, nagy borzalmak így nem történhetnek. Én a második fordulóban lovagoltam, az elsőben egy jó lovasnak mondott lengyel az én lovammal hétszáz pontot szerzett, ami egyszerűen borzalmas 1100-ból. Abban a pillanatban tudtam, hogy az egyéni verseny elúszott, így már csak az lehetett a célom, hogy a csapat nyerjen. Lovagoltam 970 pont körül, ami nagyon kellett, hiszen Martinek Jani és Mizsér Attila is majdnem maximálisat lovagolt, így maradtunk a legjobb négyben. Az utolsó szám előtt mindhárman a legjobb tízben voltunk, az álmoskönyv szerint ez jót jelent, és jól is alakult: utcahosszal nyertünk.

De valami még hiányzott…

Az egyéni világbajnoki cím. Addigra Martinek Jani olimpiai bajnok, Mizsér Attila világbajnok volt, én meg ott voltam a nyamvadt nyolcvanhetes bronzzal. De következett a nyolcvankilences budapesti világbajnokság, amely egyszerűen fantasztikus hangulatban zajlott. Nem akarok túlzásokba esni, de soha ennyi néző nem volt még világbajnokságon, mint akkor Budapesten. A Margitszigeten hat-nyolcezren, a pesthidegkúti reptéren negyvenezren, a lovardában újabb nyolcezren szurkoltak nekünk. És ott, ebben a fantasztikus hangulatban világbajnoki címet szereztem.

Melyik volt az értékesebb, az olimpiai csapatarany, vagy az egyéni világbajnoki cím?

Hazánk rendkívül olimpia-centrikus, azt mondják, egy olimpiai bajnoki cím tíz vb-címmel felér, de azért ez nem egészen így van. A vb-arany élményben annyit biztosan ért, mint az olimpiai, de az első háromtusa bajnokságom is legalább ennyire érdekes és izgalmas volt – nyilván a maga korában. Persze, ha hatvanévesen mérleget kell vonni, akkor azt mondom: az olimpiai arany mindenek fölött.

Mi az a három tulajdonság, ami biztosan kell ahhoz, hogy valakiből olimpiai bajnok váljék?

Húha! Először is alázat… Manapság elcsépelt szó, de megvan a valós értéke, mert a munka, az edző, a szakma iránti alázat, vagy az ellenfelekkel szembeni alázat igenis fontos. Az embernek jó néhány szituációban igenis háttérbe kell szorítania saját magát a végső cél érdekében. Másodszor kell rettenetes munkabírás és persze nagy adag szerencse is, hogy a rengeteg munka ne okozzon sérülést, ami hátráltatja a jó eredmény elérését. De mind közül talán az alázat a legfontosabb.

Tanulható az alázat?

Biztosan. Megfelelő pedagógusok kellenek hozzá: akár tesitanár vagy matektanár, és persze nagyon-nagyon fontosak az edzők, akik hozzá tudják tenni a munkához azt a pluszt, ami a végső sikerhez szükséges. És például ahhoz is kell az alázat, hogy megértsd, attól, hogy a ló, ahogy mondani szokták elöl harap, hátul rúg, egy olyan élőlény, akivel fantasztikusan lehet dolgozni, ha alkalmazkodsz hozzá, ha átveszed minden rezdülését.

Folytassuk az időutazást! Negyven…

Negyvenévesen már a sport utáni karrieremet próbáltam építgetni: saját ügynökséggel, rengeteg sporteseménnyel. Túl voltunk már egy vízilabda Európa-bajnokság és egy hoki-vb megszervezésén, megismertem a multivilágot, és belekóstoltam a sportvezetői létbe is. Arról nem beszélve, hogy a nagy fiam és lányom már megszületett, és úton volt a harmadik gyerek, szóval sok-sok jó dolog történt az életemben.

Sosem volt kérdés, hogy a sportban marad?

Sosem! Pedig a TF szakedzői-szak után elvégeztem a Közgázt, és a Vendéglátóipari Főiskolát is – mindet azért, hogy megtudjam, hogy lehet még jobban csinálni azt, amivel foglalkozom. És mind azt szolgálta, hogy egyszer majd mindezt a tudást a sport területén kamatoztassam.

Ötven…

Kétezer-tizenhárom fantasztikus év volt, január 1-jén léptem be a Magyar Olimpiai Bizottság kötelékébe sportigazgatóként, és azon a napon, amikor betettem ide a lábam, úgy éreztem: megjöttem, ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna lenni. Már addig is sokat dolgoztam a MOB előző vezetésével, sok biztatást kaptam, és nagy örömömre, 2013-ban az ötvenedik születésnapomat már itt ünnepeltem.

A hatvanról még ne beszéljünk, hiszen az interjú elkészülésekor néhány nap még van addig, de ha visszanéz, lenne valami, amit megváltoztatna?

Nem nagyon voltak olyan pillanatok az életemben, amelyeket elszalasztottam volna, és utóbb sorsfordítónak bizonyultak. Biztos van, ami alakulhatott volna másként, de egyik sem hagyott mély nyomot a karrieremen, így bennem sem. Most, hogy mondja, a kilencvenhatos olimpiát talán még megvárhattam volna… Vagy lehettem volna jobb lovas, és akkor Szöulban egyéniben is előrébb végzek. De egyik említett dolog sem vet árnyékot az életemre.

Hogy tervezi a hetvenet?

Egy golfpályán, jó levegőn, kellemes társaságban – mosolyog. – És ha az oltári nagy szerencsém nem hagy el, akkor a Magyar Olimpiai Bizottság kötelékében dolgozom majd a sportért. Nincs ebben semmiféle görcsös ragaszkodás, de pillanatnyilag kizártnak tartom, hogy ne találjam meg a helyet, ami akkor is boldogít majd a sportban. Aztán ha mellette tudok még a golfpályán sétálgatni, rendben is vagyunk…

A Fábián Lászlóval készített interjúnk alább tekinthető meg:

(MOB-Média; fotó: MTI, MOB)