Ez alkalommal az aranyérmes labdarúgó-válogatott egyik kapusát, Gelei Józsefet szólaltatjuk meg.

- Hogyan emlékezik vissza a tokiói olimpiára? Elsősorban persze a labdarúgótorna történéseire, amelyek végén az Önök tiszteletére játszották el a Himnuszt.

„Bár magán az olimpián is volt számos, izgalmas meccsünk, de a történet sokkal korábban indult” - kezdte visszatekintését a játékos-pályafutását az MTK-ban, a Vasasban és Tatabányán eltöltött, immár 77. évében járó egykori kiváló kapuvédő. „Nekünk ugyanis Tokió előtt egy igen hosszú menetelésen kellett részt vennünk, amelynek során másfél év alatt nem kevesebb mint 52 mérkőzésen léptünk pályára. Sikerrel kellett megvívnunk a spanyolok és a svédek elleni selejtezőket is, amelyeken Spanyolországra kettős vereséget mértünk (2-1, 3-0), a svédekkel pedig a budapesti 4-0-lal szemben Göteborgban 2-2-es döntetlent értünk el. Ebből az 52 erőpróbából 48 alkalommal én is a pályán voltam.”

- A spanyolokon és a svédeken túljutva, az olimpián jöttek az igazi tétmérkőzések…

„Amire majd mindenki emlékszik, az a Marokkó elleni 90 perc, hiszen ahhoz fűződik Bene Feri hat gólja! A románok - akik nem voltak az 1962-es, chilei világbajnokságon, így a legerősebb csapatukkal jöhettek - elleni meccs már sokkal izgalmasabban alakult. Egy nullás vezetésünknél kivédtem az ellenfél tizenegyesét, majd az ellentámadásból lett 2-0. A teljes felsorolás helyett azt tartanám mindenképpen fontosnak megemlíteni, hogy ujjsérülésem miatt az utolsó két találkozón nem védhettem, ezért Szentmihályi Anti állhatott a kapuba. Bár nagy volt a kísértés, Lakat Karcsi bácsi is nagyon szerette volna, ha a döntőben ismét pályára lépek, de a józan észre hallgatva nem vállaltam a kockázatot. Még belegondolni sem merek, mekkora égés lett volna, ha az én potyagóljaim miatt maradunk alul. Így a lelátóra kellett felülnöm, ahol sokkal rosszabb érzés volt végigizgulni az eseményeket, mintha pályán lettem volna. Végül 2-1-re sikerült nyernünk a csehszlovákok ellen, így megszületett a magyar küldöttség tizedik aranyérme.”

- Erről a döntőről mi jut az eszébe?

„Utólag viszonylag sima meccsnek értékelném, persze előzőleg volt éppen elég izgalomra okunk. Az én sérülésem mellé Palotai Karcsi is harcképtelenné vált, így Lakat mesternek fel kellett forgatnia a csapatát. Legfontosabb részfeladatnak az ellenfél legjobbjának, a villámgyors Masnynak a kikapcsolását tartotta. Ezt a sajnálatos módon már régen eltávozott tatabányai Szepesi Gusztávra bízta, aki rá is szolgált a bizalomra. Csodálatos élményt jelentett a torna végén felállni a dobogó legmagasabb fokára. Csak azt sajnáltam, hogy azok a tartalékok, akik nem kaptak játéklehetőséget - Káposzta Benő és Dunai II. Antal - nem kaptak aranyérmet!”

Az 1964-es olimpiai bajnokcsapat kerete. Gelei József az elsó sorban balról a harmadik.

- Az olimpiai bajnokcsapat még élő, öt játékosa egyaránt tagja lesz az 1964-es olimpia félévszázados emlékünnepségeire utazó MOB-küldöttségnek. Milyen várakozással tekint az utazás elé?

„Ihász Kálmánnal és Szentmihályi Antival szinte napi kapcsolatban vagyok, de a győri illetőségű Palotai Károllyal is igen gyakran találkozom, csak Komora Imre él visszavonultabban. Gyakori találkozásaink során majd mindig szóba kerül Tokió, az 1964-es sikerünk. Mivel az akklimatizáció miatt hetekkel korábban kinn voltunk, így volt szerencsénk a várost némiképpen megismerni. Most az a kérdés, vajon mekkorák a változások. Az olimpiai versenyek idején azután mindössze kétszer mentünk be a városba. Az edzéseink és mérkőzéseink közötti szünetekben pedig legtöbbször a kosárlabdázókat és a vízilabdázókat néztük meg. Én az edzői pályám során évekig dolgoztam az arab államokban, illetve Indiában is, így a nemzetközi tornákon sok japán szakemberrel is megismerkedhettem. Hátha most közülük is előkerül egyik-másik!”

- Ha már éppen most beszélgetünk, essék szó az északírek elleni Eb-selejtező legfőbb tanulságairól is!

„Nem akarok utólag okos lenni, de a Hélia uszodájában többen is hallhatták tőlem, hogy 1-0-ra vagy 2-1-re kikapunk. Lehet itt sok mindenre hivatkozni, de inkább arról kellene beszélni, hogy ez a csapat kétszer nem játszott ugyanabban az összeállításban. Pedig a labdarúgás csapatjáték, ahol a társaknak ismerniük kell még egymás gondolatait is. S hogy egy konkrét példát is mondjak: három lassú védővel játszani életveszélyes. El kell mondanom azt is, hogy a magyar labdarúgás színvonala nem üti meg a nemzetközi mércét. Márpedig ha nincs játékos, arról nem tehet a kapitány, így Pintér Attila sem - bár azért neki is van bőven a rovásán.”

- Mit gondol, miként lehetne tartósan rendbe tenni a magyar labdarúgást?

„Tessék megnézni, kik ülnek a kispadon a nagy nyugati kluboknál, meg kik a klub- vagy a válogatott vezetők. És kik oktatják a fiatalokat? Nálunk akkora klasszisokat, mint Rákosi Gyula, Szűcs Lajos vagy éppen Göröcs János, évtizedek óta meg sem kérdeznek. Gyakran kimentem gyerekmeccsekre, ahol még véletlenül sem találkoztam sportköri vezetőkkel. Viszont hallottam, hogy az edző tele torokkal kiabált a gyerekeivel, hogy „ne cselezz”! A gyerekek pedig torkuk szakadtából szidják a bírókat, minden retorzió nélkül! A legfiatalabbakat olyan szakemberekre kellene rábízni, akik nem csak oktatni, hanem nevelni is akarnak. Amíg nem lesz valódi morális megújulás, ne is reménykedjünk semmi jóban!”

(Jocha Károly)