Alighanem a XV. Atlétikai Világbajnokság legfontosabb „versenye” már a megnyitóünnepség előtt lezajlott. Hiszen a sportág szempontjából valószínűleg minden egyes kiosztandó aranyéremnél fontosabb volt, hogy ki irányíthatja a Nemzetközi Atlétikai Szövetséget az elkövetkező években. Hogy mennyire fontos volt maga az elnökválasztás, azt már az is jól jelzi, hogy két nehézsúlyú jelölt állt csatasorba: Szergej Bubka és Lord Sebastian Coe. Utóbbi a londoni olimpia szervezőbizottságának elnökeként egyszer már bizonyította, hogy képes különösen nehéz feladatok elsőrangú megoldására, és ez a pedigré elég volt ahhoz, hogy néhány szavazattal legyőzze az egykori rúdugró világcsúcstartót. Pedig a hagyományos atléta nemzetek szinte kivétel nélkül őt támogatták… Szabó Gábor, Sport 2015 évkönyvben megjelent írását olvashatják.
Lényeg azonban, hogy a többség, ha szűken is, de Coe-ra, így a változásra szavazott. Rá vár majd a feladat, hogy felemelje a jobb sorsra érdemes sportágat onnan, ahonnan Lamine Diack hosszú-hosszú elnökségének utolsó éveiben süllyedt. Hiszen annak ellenére, hogy ez az időszak egybeesett Usain Bolt csodálatos tündöklésével, a volt elnöknek sikerült végrehajtania azt a páratlan bravúrt, hogy sportágát gyakorlatilag teljesen eltüntette a nézők szeme elől. Az utóbbi években az atlétika nem volt jelen a nagy nézettségű tv-csatornákon, melynek következtében egyre kevesebben mentek ki a stadionokba, és még kevesebb gyerek kezdett el atletizálni. Tavaly megesett az a csúfság, hogy Zürichben az Európa-bajnokságon egyszer sem volt telt ház, ami nagyjából olyan skandalum, mintha a wimbledoni döntő alatt találnánk üres székeket. S tekintve, hogy Usain Boltnak alighanem a pekingi volt az utolsó világbajnoksága, és jó eséllyel Rióban láthatjuk majd utoljára, azt már most kijelenthetjük, hogy az atlétika eltékozolta a benne rejlő lehetőségeket. Semmivel sem lett több általa, mint volt, talán ha a nemzetközi szövetség kasszájában van némiképp több cash. De az emberek nem beszélnek a sportágról, az atlétika jó esetben csak néhány napig fontos a világversenyek idején, de inkább még addig se. Rajongótábora öregedőfélben van, pedig ha valaki, akkor Bolt alkalmas lett volna arra, hogy megszólítsa a fiatalokat.
A sportág aztán a világbajnokság második napján elindult felfelé.
Igaz a felfelé indulásnak azt a speciális módját választotta, hogy nem süllyedt még mélyebbre, a mocsár talán legeslegaljára. Hiszen a vb-t megelőző fél évben az atlétika már szinte semmi mással nem tudott a lapok címlapjára kerülni, mintsem valamiféle doppingüggyel. Gondoljunk csak az ARD és a Sunday Times által megszellőztetett sztorikra, melyben először csak a teljes orosz válogatott, később több száz – többségükben világversenyen érmes – sportoló lettek megvádolva. Vagy a BBC által nyilvánosságra hozott Salazar sztorijára, melyben nem kímélték egyik legnagyobb ikonjukat, Mo Farah-t sem. Ezek a történetek akkor is hatalmas károkat okoztak a sportágnak, ha a nemzetközi szövetség álláspontja az ügyben helyesnek látszott azzal, hogy az ártatlanság vélelmét mindenek fölé helyezte.
Azt azonban már aligha lehetett volna kommunikálni, hogy a világbajnokság második napján az ügyeletes poster boyt, Usain Boltot legyőzi az a Justin Gatlin, akit korábban kétszer tiltottak el doppingvétségért. Bolt azonban ismét, immáron sokadszor megmentette a sportágat, ráadásul ezúttal nem is akárhogyan. Hiszen míg 2008-as feltűnése óta mindig ő volt a favorit, és mindig győzött is fölényesen – leszámítva a 2011-es tegui 100 métert, ahol kiugrott –, addig idén meg kellett mutatnia azt is, hogy nem csak istenáldotta tehetség, aki fényévekkel jobb mindenkinél, hanem nagyszerű versenyző. Olyan versenyző, aki képes akkor is nyerni, amikor százon nem tizedek, hanem pusztán századok, netán ezredek döntenek. Olyan versenyző, aki akkor is a legjobb, ha nem a fizikum, hanem a fej dönt, és aki akkor is győz, amikor van valaki a mezőnyben, aki legalább olyan – ha nem jobb – fizikális állapotban van, mint ő.
Usain Bolt ezt is megtette, innen a feladat már a többieké volt.
Akik szintén hozzátették a magukét, igen emlékezetes világbajnoksággal indítva el a sportágat remélhetőleg felfelé. Ashton Eaton a vb egyetlen világrekordját produkálva ismételten 9000 pont fölé jutott tízpróbában, ráadásul mindkét napot olyan futóteljesítménnyel zárta, amire sokáig emlékezni fogunk. Az első nap végén például telibe 45 másodpercet repesztett 400 méteren…
Jessica Ennis-Hill alig több mint egy esztendővel azután, hogy világra hozta első kisbabáját, megnyerte az egyik legkeményebb számot, a hétpróbát. Mo Farah hozta szokásos két aranyérmét 5, illetve 10 000 méteren, amivel a sportág történetének legnagyobb hosszútávfutói közé emelkedett. Legutóbb 2011-ben kapott ki ugyanis világversenyen, akkor még „csak” 5000-en tudott győzni. Azóta ez volt a harmadik világverseny, ahol duplázott, és az Európa-bajnoki aranyakról akkor még nem is szóltunk. Erre még soha senki nem volt képes.
Bolt a 100 méter mellé szokásának megfelelően hozta 200 méter és a 4x100-as váltó aranyát is, mellyel most már a – döbbenetes szám! – 17 győzelemnél jár 2008 óta.
Daffne Schippers az egész világbajnokság talán legemlékezetesebb produkciójával rukkolt ki női 200 méteren. Olyan időt futott, amire sem Marita Koch, sem Heike Drechsler nem volt képes még az NDK-s időkben sem. A 21.63-as Európa-csúcs láttán fel sem merült, hogy pusztán azért nyerte meg az aranyérmet, mert az elmúlt esztendők messze legjobb kétszázasa, Allyson Felix ezúttal a 400 métert választotta (amit egyébként megnyert).
Később egyébként Brüsszelben összecsaptak egymással, ahol a holland győzött.
Az éremtáblázat élén – először a világbajnokságok történetében – Kenya végzett, miután olyan számokban is sikerült nyernie, ahol korábban sohasem. Nicholas Bett győzött 400 méteres gátfutásban, míg Julius Yego gerelyhajításban (utóbbi 92.72-es eredményénél eddig mindössze ketten dobtak nagyobbat). Ráadásul legnagyobb sztárjaik is remekeltek, David Rudisha visszatért az őt megillető helyre, ha nem is volt olyan erőállapotban, mint Londonban – ahol világcsúccsal győzött –, ezúttal zseniálisan taktikázott. Ezekiel Kemboi ismételten megnyerte a 3000 méteres akadályfutást, zsinórban immáron negyedszer, ráadásul úgy, hogy 2003 óta valamennyi vb-n dobogón állt és nyert két olimpiát is.
A legnagyobb csalódás talán Renaud Lavillenie és Mutaz Essaid Barhim szereplése volt, a francia rúdugró, hiába világcsúcstartó, hiába olimpiai és többszörös Európa-bajnok, képtelen megnyerni első világbajnoki címét szabadtéren. Ezúttal bronzérmes lett, míg a katari magasugrócsoda egy alacsonyabb magasságon elkövetett hibájának köszönhetően még a dobogóról is lemaradt, hiába ugrotta ugyanúgy elsőre a 233 centimétert, mint a későbbi dobogósok. A tavaly még világcsúcsért küzdők közül azonban nemcsak Barshim, hanem az ukrán Bondarenko is lemaradt az aranyról, ő szétugrás után kapott ki a kanadai Drunitól.
Hiába lett világbajnok Genzebe Dibaba 1500 méteren, ahol korábban a szezon talán legnagyobb szenzációját szolgáltatva, megdöntötte a világcsúcsot, fő távján (?), 5000 méteren mindössze harmadik tudott lenni két honfitársnője mögött, miután Almaz Ayana kihasználva frissességét, és kétezer méter után olyan ritmust diktált, amit még Dibaba sem bírhatott.
Más kérdés, hogy Dibaba mindennek ellenére teljes joggal pályázik majd az év atlétanője címre!
LONDONRIO
Kétezer-tizenötben, hosszú idő után először fordult elő, hogy Pars Krisztián nem egyedül volt a magyar csapat legeredményesebb szereplője a pekingi világbajnokságon, hanem holtversenyben. Igaz ehhez az is kellett, hogy olimpiai bajnokunk különböző sérülések miatt végigkínlódja az évet (szeptemberben még annak is örült, hogy nem kellett gerincsérvvel műteni), míg Márton Anitának országos csúcsot kellett hozzá dobnia a döntőben. Várhatóan ők lesznek legnagyobb reménységeink Rióban is.
Pars mindenképp éremesélyes, egy tökéletes rehabilitáció után esetleg megvédheti címét is, míg Márton londoni 23. helyét válthatja fináléra. Baji Balázs és Zsivoczky-Farkas Györgyi várhatóan ott lesz majd 2016-ban is (utóbbinak már szintje is van), ahol Zsivoczky-Farkas ugyanúgy nyolcba kerülhet, mint az idén Pekingben. Hozzá hasonlóan Baji is eljuthat addig, amíg az idén (elődöntő), ami feltétlen előrelépés 2012-höz képest, ahol Liu Hsziang pályáról történő lesegítése volt a legemlékezetesebb momentuma.
Madarász Viktóriának és Hellebrandt Máténak már most kvótája van Rióra a londoni csapatból, Orbán Éva jó eséllyel, Kis Dániel és Kazi Tamás esetleg ott lehet, de azt látni kell, hogy a megváltozott kvalifikációs rendszer aligha nekik kedvez. A többiek vagy abbahagyták, vagy sajnálatos módon a formájukat keresik, mint például az Eb-ezüstérmes Deák Nagy Marcell.
Van remény!
Rio várhatóan nem a fiatal magyar atléták sikereitől lesz hangos, rájuk még várnunk kell Tokióig. Jó hír azonban, hogy jelenleg tényleg jó esély látszik arra, hogy 2020 már róluk szóljon, továbbá az is, hogy a Londonban szereplőkkel még mindig komolyan számolni kell. Pars Krisztián, Márton Anita, Zsivoczky-Farkas Györgyi és Madarász Viktória mellé néhányan beépülhetnek a csapatba, elsősorban az utánpótlás Európa-bajnok Krizsán Xénia – aki akár a legjobb nyolc közé is kerülhet –, vagy az ifjúsági világbajnok Gyurátz Réka, aki kalapácsvetésben juthat a döntőbe. Ha ez sikerülne, az azért is lenne nagy dolog, mert mindkét versenyszámban két magyar lehetne így ott a végjátékban, ami azért nem volt megszokott az elmúlt években.
A világbajnokság ugyan nem úgy sikerült a visszatérő Kővágó Zoltánnak, ahogy azt szerette volna, ám a mezőny annyira tömörnek látszik, hogy egy jobb selejtezős produkció után azt sem lehet kizárni, hogy Athén ezüstérmese ismételten éremért harcol majd.
A legnagyobb hős
Aries Meritt olimpiai bajnokként nyert bronzérmet Pekingben, sokan még azt is gondolhatnák, világcsúcstartóként kudarcot vallott, pláne, hogy szabadtéren világbajnok nem volt még sohasem.
Aries Meritt négy nappal azelőtt nyert világbajnoki bronzérmet Pekingben, hogy sikeres vesetranszplantáción esett volna át.
Aries Meritt története 2013-ban kezdődött, amikor nem tudta mire vélni, hogy a parádés 2012-es év után miért olyan erőtlen, miért esik nehezére a mindennapi élet is, nemhogy az edzés és a versenyzés. A moszkvai vb után fordult orvoshoz, mikor is kiderült, hogy az afroamerikaiak között is ritkának számító genetikai rendellenességgel született, ráadásul szervezetét egy B16 nevű parvovírus is megtámadta. Mindezek következtében vesefunkciója 15 és 20 százalék között ingadozott, azon a határon, ahol már szükségessé válik a transzplantáció. Volt idő, amikor olyan szigorú diétán volt, hogy húst egyáltalán nem ehetett. Aztán 2014-ben – hasonló vesefunkciós adatokkal –, szinte felkészülés nélkül 13.78-at futott, ami ugyan majd egy másodpercre volt a világcsúcsától, de legalább versenyeredmény volt, míg az idén, tavalyhoz képest mintegy fél másodpercet javulva, beverekedte magát az amerikai vb-csapatba a világ talán legkeményebb válogatóján.
Ahol aztán bronzérmet nyert. Majd még a csapat előtt hazautazott és megkapta húga egyik veséjét.
(Sport 2015/Szabó Gábor, fotó: MTI/AP/Alastair Grant)