Az évforduló kínálja az alkalmat, hogy szó essék azokról is, akik egész életüket rendkívüli egyszerűségben, szinte szótlanságban élték le. Akik soha nem keresték a népszerűséget, a reflektorfényt, a nyilvános szerepléseket. Sem sportpályafutásuk alatt, sem utána. Ibi néni erre az egyik legjobb példa. Jómagam sem ismertem volna meg őt személyesen soha, ha nem „talpalok” hosszan és kitartóan, amíg el nem értem a Pénzjegynyomda telefonközpontjában. Akkoriban – ez 1972-ben történt – még sokszorosan nehezebb volt bárkinek is a nyomába érni, hiszen még a telefon is luxusnak számított…

Szóval tessék megkapaszkodni! Kádár Lajosné Csák Ibolya dolgos életét ezen az egyetlen munkahelyen töltötte el úgy, hogy olimpiai győzelmét követően hosszú hónapokat kellett várnia, amíg ezt a munkalehetőséget felajánlották neki! És ez a követni valóan kedves, törékeny asszony soha, egyetlen szóval nem panaszkodott, hogy ez vagy az hiányzott az életéből. Mindent úgy fogadott el, ahogy hozta a sors. Soha nem foglalkozott pénzügyekkel, mint ahogy azon sem kesergett egyetlen pillanatig sem, hogy olimpiai győzelmét követően mindössze egyetlen ajándékot kapott: egy Berlinbe került magyar asztalosmester, Bauer Rudolf által felajánlott, s hetekkel később postán meg is kapott asztalkát, amelyet élete végéig szobája legbecsesebb darabjaként meg is őrzött.

Hála az olimpiai bajnokok 1997-ben megszavazott járadékának, élete utolsó éveit nem kellett szegénység határán megélnie. Hogy mennyire visszavonultan, az ismeretlenség homályába burkolózva élt, arra van egy konkrét történetem is. 2000 augusztusában a Kongresszusi Központban mutatták be a Sydney-i olimpiára utazó, hivatalos magyar küldöttséget. Ez alkalommal lépett először a nagy nyilvánosság elé az Amerikából korábban már számos alkalommal hazalátogató, ma már 102 éves, ugyancsak berlini olimpiai bajnok vízilabdázó, dr. Tarics Sándor is.

Fotósok hada követte Göncz Árpád érkezését, akinek köszöntője után hatalmas ováció közepette mutatták be Sándor bácsit, akiről másodpercek alatt ezres nagyságrendű felvétel készült.

Az azonnal távozó köztársasági elnökkel a fotósok is kivétel nélkül elvonultak. Egyikük sem figyelt fel Ibi nénire, aki sok éven át mindig ugyanabban a kék alapon fehér mintás ruhájában jelent meg a MOB rendezvényein. Pedig ott ült Tarics Sándor mellett, ő is megérdemelt volna néhány kattintást. Jómagam erre az alkalomra vártam, s az ismét félig elsötétült teremben guggolva mentem Sándor bácsi mellé, akit megkértem: üljön egy kicsit közelebb Ibi nénihez!

A felvétel elkészült, sokezres gyűjteményem legbecsesebb darabjának tartom ezt a képet, amelyet mindkettejükkel sikerült dedikáltatnom is.

Ma, a 101. születésnapon fohászaimba foglalom ezt a sokak számára még emlékezetes, abszolút pozitív példaképet. Sajnos, a mai „pénzszagú” világban mindinkább sok minden más kerül előtérbe. Csak remélni tudom, hogy az ilyen és hasonló, egykori hatalmas sportemberek emlékezete sem szűnik meg teljesen. Igenis legyen fontos az egyre nagyobb rohanás közepette is Ibi néni és a hasonló kiválóságok emlékének ápolása is!

A fenti sorok is ezt a célt igyekeznek szolgálni.

(Jocha Károly)