Mi jut eszébe először, ha azt mondom: Helsinki?

Hetven éve rendezték az olimpiát, de nekem örökre a szívem csücske marad a város, mert ott vált valóra az álmom. Egészen kicsi korom óta úszó akartam lenni, és persze, amikor bekerültem a nagyok közé, akkor már az olimpiára akartam menni.

Hogy kezdődött?

A szüleimnek volt egy nyaralója a Balatonon, ott töltöttük a nyarakat, és valahogy megtanultam úszni. Nem tudom, hogyan, mert senki sem tanított, de megtanultam. Aztán egyszer megláttam egy srácot, nagyon jóképű fiú volt, aki csodálatosan úszott. Azt mondtam magamnak, én is így akarok úszni. És onnan már nem volt visszaút.

Edzője, Sárosi Imre kemény ember hírében állt. Tényleg az volt?

Az volt, kemény. Nem mondom, hogy terrorista volt, de nagyon szigorúan vette az úszást, számon tartotta, hogy mikor érünk az uszodába, mennyi idő alatt öltözünk át… Székely Éva akkor már menő úszó volt, de egyszer, amikor két percet késtünk, azt mondta, menjünk haza. Esténként nem volt szabad elmenni szórakozni, ha véletlenül látott valamelyikünkön egy kis rúzst, abból rögtön botrány lett. Kemény ember volt, de nagyon értett az úszáshoz, évekkel megelőzte a korát.

Ez tartotta önöket az uszodában?

Az, hogy tudtuk, az ő segítségével érjük majd el, amit akarunk. Éppen ezért mindent megcsináltunk, amit mondott.

Felidézné a 400 méteres gyorsúszás döntőjét?

Engem nem az esélyesek között tartottak számon, hiszen még magyar bajnok sem voltam, úgyhogy azt gondolhatták, bejövök Székely és Novák Éva mögött harmadiknak. Ráadásul amikor odaértünk Helsinkibe, én kifejezetten rossz formában voltam. A középdöntőben aztán sikerült jó időt úsznom, úgyhogy a négyes pályára kerültem…

A döntő?

Alig emlékszem belőle valamire. Előtte ültünk Székely Évával az öltözőben, akkor neki már megvolt az aranya kétszáz mellen, de emlékszem, mennyire izgultunk, nem mertünk egymásra nézni. Jöttek a nemzetközi szövetség nagyon szigorú ellenőrei, akik megnézték, a fürdőruhánk alatt ott van-e a kis bugyi… A mai napig nem tudom, miért volt rá szükség, de mindegy is. Amikor mindent rendben találtak, kivezetettek minket a kültéri medencéhez. Hogy ott mi történt, arra nem emlékszem. Pontosabban csak az utolsó százötven méterre. Akkor még nem voltam kimondottan gyors, de nagyon kitartó voltam, és tudtam, hogy bírom a hajrát. Kétszázötven méterig előre engedtem a mezőnyt, de azután azt mondtam: most vagy soha… És most lett. Sikerült!

A díjátadó ünnepség volt nagyobb élmény, vagy a budapesti fogadtatás?

Az itthoni fogadtatás. Helsinkiben az enyém volt a tizenharmadik aranyérem, és szinte rögtön azután, hogy kijöttünk a vízből, már rohantunk is a vízilabdameccsre, onnan a futballstadionba, szurkolni Puskáséknak, onnan meg Papp Laci döntőjére. Nem is volt idő örülni, igazából csak később kezdtek el leülepedni az élmények, amikor jött a sok gratuláció.

És a hazatérés?

Az örök emlék marad. A mozdony elején egy nagy tizenhatos volt, mert annyi aranyat nyertünk, és ahogy haladt át a vonat a kisvárosokon, a peronon végig álltak az emberek és integettek. Az egyik helyen nekem kellett leszállni, és a polgármester annyira rázta a kezemet, hogy már mozgott a vonat, amikor a többiek fütyültek, hogy hé, fel kellene szállni. A Nyugatiban is fantasztikus fogadtatásban részesítettek minket, aztán ahogy vonultunk az Oktogonig, az emberek lógtak a lámpaoszlopokon is, és virággal dobáltak minket.

Egyszeriben sztárokká váltak.

Igen, ma így mondják. Nekem egyszerűen csak nagyon jó érzés volt, hogy 19 évesen elértem a célomat, és megkaptam érte az elismerést. Be kell vallanom, megmelegedett a szívem, amikor sétáltam az utcán, és összesúgtak a hátam mögött, hogy ott a Gyenge Vali.

Mi a legszebb az úszásban?

Amikor a vízben vagy, mindent elfelejtesz, nagyon könnyű leszel, mintha lebegnél a világban. Még most is ezt érzem, amikor úszom a tóban, a nyaralóm mellett. Télen sajnos nem tudok úszni, mert ebben a korban a klóros víz már nem tesz jót a bőrnek, de van egy nyaralóm északon, amikor ott vagyok, nyáron, minden nap kétszer-háromszor fél órát úszom.

Milyen úszásnemben?

Főleg gyorson, de előfordul, hogy háton és mellen is. Pillangón nem nagyon, mert most már nehéz kiemelni a karomat a vízből.

Mesélne a kanadai életéről?

Már jó ideje nyugdíjas vagyok, úgyhogy túl sok mindent nem csinálok, de önellátó vagyok, elfoglalom magam minden nap. Van két lányom és négy unokám, nagyon ragaszkodóak, egy rossz szót sem szólhatok róluk, néha túlságosan is a gondomat viselik.

Beszélnek magyarul?

A legidősebb unokám, Amy, nyolc évvel ezelőtt hat hónapig tanult a Balassi Intézetben – ír, olvas, beszél magyarul. Lucyt is el akartam küldeni, de jött a Covid és lehetetlenné vált, a kicsi, a tizennégy éves pedig most akart eljönni velem mindenképpen. Mondtam neki, a tizenhatodik születésnapodra elviszlek Budapestre. Azt válaszolta, igen, ha akkor még élsz.

Bízzunk benne, hogy eljönnek együtt. Mindig ennyire fontos volt, hogy megtartsa a gyökereit?

A legfontosabb. Miután megkaptuk az amnesztiát a hatvanas években, hazajöttem a kétéves kislányommal, és tényleg úgy éreztem, hogy hazatérek. Most már hatvanhat éve élek Torontóban, de mindig azt mondom, amikor Magyarországra utazom, hogy jövök haza. Aztán meg amikor visszarepülök, akkor is azt mondom, hogy megyek haza.

Milyen érzés volt az Év sportolója gálán, amelyre hazatért, találkozni a magyar olimpiai bajnokokkal?

Sok arcot nem tudtam a névhez párosítani, de hatalmas élmény volt például Benedek Gábor öttusázóval beszélgetni, mert vele ötvenkettőben is sok időt töltöttünk együtt. Az Operaház még mindig gyönyörű, és nagyon megható volt az egész ünnepség, legalábbis nekem mindenképp, hogy ennyi év után még emlékeznek rám és tisztelnek.

Követi a magyar sportolók eredményeit?

Igen, és ma már az internetnek köszönhetően ez is könnyebb. Nézem az úszást, de a többi sportot is.

Van a mostaniak közül olyan, aki közelebb áll a szívéhez?

Nekem ők már túl fiatalok, nincs velük személyes kapcsolatom. Emlékszem, Egerszegi Krisztina vagy Cseh Laci milyen végtelenül kedves volt velem, de a náluk fiatalabbakkal már nemigen találkoztam.

Talán a fotózás által közelebb kerülhetne.

Én csak tájképeket készítettem, embereket sohasem fotóztam.

Hogy jött az életébe ez a hivatás?

Egy kelet-német úszóversenyen nyertem két Pentaxot. Mindig érdekelt a fotózás, úgyhogy belevágtam. Anyámék nem túl nagy örömére, mert a fürdőszobát használtam sötétkamrának. Ott hívtam elő képeket, és nagyítottam le őket. Ez a szenvedély megmaradt, mert amikor 1952 után hazajöttem az olimpiáról, átgondoltam az életemet, és úgy döntöttem, felkészülök az 1956-os olimpiára. Márpedig egyetem mellett erre nem lett volna időm, úgyhogy elmentem dolgozni a MÁV fotólaboratóriumába. Fényképeket nagyítottam, sötétkamrában dolgoztam, sztahanovista vasutasokat fotóztam… Aztán amikor ötvenhat után kikerültem Torontóba, az első állásomat egy hirdetővállalatnál kaptam: nem is a sötétkamrában, hanem az előszobában mostam és szárítottam a képeket – azt hiszem, harminc dollárt kaptam egy hétre. Azután persze bekerültem a sötétkamrába, és jobb pozíciókat kaptam, de amikor az első kislányommal állapotos lettem, a férjemnek már elég jól ment ahhoz, hogy ne kelljen dolgoznom.

De a fényképészet megmaradt szenvedélynek.

Igen. Haza is sokszor jöttem, jártuk a vidéket is csináltam a képeket – azokból lett a Hazám című fotókönyvem. Mindig is természetfotós voltam, embereket nem szerettem fényképezni, mert az olyan érzés volt, mintha vájkálnék az életükben. A természet meg olyan, hogy mindig ott van, nyugodalmas, megvárja, amíg eljön a pillanat a kattintásra. De az is elveszítette kissé a varázsát azzal, hogy bejöttek a digitális gépek, mert ezáltal számomra elveszett az értéke annak, hogy megcsinálom a fotót, előhívom, és izgulok, hogy hogy sikerült.

Ezért kezdett könyveket írni?

Mindig firkálgattam, és úgy gondoltam, miért ne? Nem bántam meg.

Így tartja karban a testét, az agyát?

Igen, és nagyon sokat olvasok, keresztrejtvényt fejtek. Próbálom a lassacskán lassuló agyamat, amennyire lehet, fitten tartani.

A kezébe fogja néha az aranyérmét is?

Van egy kis üvegszekrényem a házban, ott tartom az aranyat, és még néhány fontosabb érmet. És amikor nehéz napom van, mert persze az is előfordul, akkor csak ránézek arra a vitrinre, és azt mondom, na mégiscsak csináltam valamit az életben.