Fiatal felnőttkorát nem a sport, hanem a második világháború határozta meg. Milyen nyomot hagyott önben?

Érettségi évfolyamosok voltunk, a hadapród-iskolából vittek ki minket német területre – ma Lengyelország –, azzal az ukázzal, hogy nem szabad minket bevetni, mert a jövő tisztikara vagyunk – nyilatkozta a MOB médiacsapatának Benedek Gábor, amikor a januári Év Sportolója gálára hazánkba érkezett. – Azért mentünk, hogy kipróbáljuk az új lángszórókat és fegyvereket, hogy lássuk, merre fejlődik a hadiipar. Csak azután az oroszok megtámadták Berlint, ők meg tele voltak porosz menekültekkel, úgyhogy a parancsnok megkérdezte, fel tudnánk-e tartóztatni az oroszokat egy napig, amíg lovaskocsikkal kimenekítik, akit ki kell. Mínusz húsz fok volt, és hatalmas hó, befeküdtünk az állásokba, és egy kicsit tüzeltünk is, hogy húzzuk az időt. Mellettem egy osztrák fiatal srác feküdt, szintén diák, akivel jóban voltam. Gránátot kapott. Fogta szegény a beleit, és én nem tudtam segíteni, mert ha kidugom a fejem, engem is lelőnek. Szegény egy idő után megfagyott. Ez az első emlékem, azután meg a visszavonulás a szántóföldeken, ahol a lovak mentettek meg minket.

Hadifogságba esett, de hogyhogy Dániában?

Ott voltak a lovassági kaszárnyák, és még ott is megpróbáltak minket kiképezni. Azután jöttek az angolok, és meglátták ezt a fiatal társaságot. A századparancsnokom a Don-kanyart megjárt huszár volt, tudott egy kicsit angolul, rögtön kérdezte is az érkezőket, nem akarnak-e lovagolni, és már nyergeltette is a lovakat az angol katonáknak. Ők meg elgaloppoztak, és mondták, hogy tegyük le egy halomba a fegyvereket. Hát így ment ott a hadifogság.

Hogy folytatódott?

Átkerültünk a Vöröskereszthez, az ottani elnöknő jóban lett az őrnagyunkkal, úgyhogy nem lehetett panaszunk a bánásmódra. Én Koppenhágába kerültem, kaptam egyenruhát, és Benny lettem, a liftesfiú, meg a kifutófiú. Egyik nap beszállt egy előkelő hölgy négy-öt férfivel a liftbe, és kérdezte, honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarországról. Erre elkezdett énekelni egy dalt, amely arról szólt, hogy a pusztáról álmodozik, amelyen barna csikók vannak. Zara Leander volt, világsztár svéd énekesnő – én meg természetesen teljesen meghatódtam. Hát még attól, hogy az egyik férfi magyarul szólt hozzám, és elmondta, ő egy svéd irodagép-gyár tulajdonosa, aki tartalékos tiszt volt Magyarországon. Azt is hozzátette, tud nekem munkát adni, de az én dolgom, hogy jutok át Svédországba.

Átjutott?

Át, de nem volt benne sok köszönet. Negyvenhét nyarán béreltem egy kiránduló csónakot, azzal keltem útra, meg egy aktatáskával, amelyben csak a legfontosabb papírjaim voltak, hogy ne keltsek gyanút. De jött egy hatalmas amerikai hadihajó, amely nagy hullámokat vetett. Mondom, ez engem bele fog borítani a vízbe, itt halok meg a tengeren. Féltem, de nagy nehezen próbáltam tovább evickélni. Azután meg egy nagyobb svéd hajó jött, de nem álltam meg, hanem kikötöttem, elbújtam, utána meg mentem az állomásra.

Szerencsével járt?

Felhívtam a gyártulajdonos által megadott számot, egy titkárnő vette fel, mondta, hogy az igazgató úr Amerikában van, ők pedig nem tudnak senkit fogadni, úgyhogy jelentkeztem a rendőrségen, ahonnan visszatoloncoltak Helsingborgba. Nem tudtak velem semmit sem csinálni, egy hónapig voltam egy középkori pincében, de közben a parancsnokom már keresetett. A vöröskeresztes elnöknő segítségével meg is találtak, akkorra én már eldöntöttem, hogy hazajövök. Visszavittek Dániába, és feltettek egy vöröskeresztes gépre az összes cókmókommal és kofferemmel együtt a teveszőr kabátomban, úgy néztem ki, mint Marci hevesen, és volt nálam néhány karton Chesterfield cigaretta, mert tudtam, hogy azt be kell majd vetni. Be is kellett, de végül hazajutottam.

És hogy lett önből öttusázó?

A bátyám kezdte el a sportot, de sajnos kivették a fél tüdejét, így álltam be helyette én a csapatba. A vívás volt a kedvenc számom, a lovakkal viszont mindig gondom akadt…

Helsinki?

Katonai sportág volt az öttusa, bizonytalan volt, hogy kimegyünk-e egyáltalán az olimpiára, de azért készültünk rendületlenül. Az olimpia előtt nem sokkal kikértek egy moszkvai versenyre, amit megnyertem. Utána viszont nem engedtek haza. Mindent tüzetesen megvizsgáltak, hogy mit, hogy csinálunk, milyen a párbajtőrünk, a pisztolyainkat pedig betették egy ládába, és az olimpiáig nem is értek haza. Bele kellett törődni, hogy eltűntek, és megtanulni az újakkal lőni. De csak elmentünk az olimpiára.

Csapatban megnyerték, egyéniben ezüstérmes lett. Min múlt?

A lovagláson. Ahogy említettem, mindig azzal támadt gondom, az egyéni cím azon ment el, hogy nem megfelelő lovat kaptam a sorsoláskor. Egy évvel később, az 1953-as chilei világbajnokságon azonban történelmet írtam: az én nevemhez fűződik az első magyar egyéni világbajnoki cím öttusában.

1956…

Kezdődtek a tüntetések, végigjártuk az ikonikus helyszíneket. Hallottam Sinkovits Imrét, amint a „Talpra, magyart!” szavalja, felkapaszkodtam a Rákóczi-szoborra, hogy láthassam Nagy Imrét, végignéztem, ahogy ledöntötték a Sztálin-szobrot. A melbourne-i játékok előtt beválasztottak az olimpiai csapat forradalmi bizottságába, én mondtam az eskü szövegét. Nem volt igaz, hogy kint nem fogtam kezet a szovjetekkel, annyit kértem csak, hogy szakítsunk meg minden diplomáciai kapcsolatot a szovjet delegációval. De amikor hazajöttünk, azt mondták, reakciós vagyok, meg mittudomén mi, vagyis bűnös. Kirúgtak a munkahelyemről, eltiltottak mindennemű sporttevékenységtől.

Mihez kezdett?

Benne volt a munkakönyvemben, hogy politikailag megbízhatatlan vagyok, így nem voltak túl jók a kilátásaim, de maradt egy Higany nevű lovam, amit Czinege Lajostól kaptam a világbajnoki címemért. Gondoltam, azt eladom, és megpróbálom abból a pénzből megalapozni a jövőmet. Kihallgatást kértem a Sporthivatalban Hegyi Gyulánál, mondtam, hogy szeretném eladni a lovamat. Azt mondta, szó se lehet róla, de kapok húszezer forintot, és többé nem beszélünk az ügyről. Így lett húszezer forintom, Móna Pista révén tízezerét kaptam egy szikvíz-készítői engedélyt. Szódás lettem, és vagy jó tíz évig így is dolgoztam. Hajnalban etettem a lovakat, utána cipeltem a ládákat, mondták is gyakran: az olimpiai bajnok itten szódázik. Nem volt választásom. De azután jött a Honvédtól Nyitrai alezredes, mert hallott rólam, és mert az öttusa-szakosztálynál nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerették volna – így lettem én mellékfoglalkozású edző. Tizenkét órát dolgoztam, alig maradt idő a családra.

Ezért mentek külföldre?

Nem. Azért, mert a kislányom leukémiás lett. A feleségem Heim Pál unokája volt, apósom kapcsolatai révén talált egy hamburgi professzort, akinek a kísérleti gyógyszerét ingyen kipróbálhattuk. Állami engedéllyel mentünk 1969-ben Németországba, a fiamnak azonban túszként itthon kellett maradnia. Beültünk az öreg Volkswagenbe, vittük szegény kislányunkat, akinek akkor már a nem tudom hányadik hajszálér-vérzése volt. A határon nagyon rosszul bántak velünk, kiszállították, pedig alig tudott mozogni, ültették egy padon, nem sajnálták meg. Amikor átértünk Ausztriába, mondtam a feleségemnek, hogy én ide soha többé nem jövök vissza.

Hogy fogadták Németországban?

Éjjel egykor tárt karokkal, jött a professzor, és már rögtön csinálta a vérátömlesztést, mi pedig szállást kerestünk, egy ismerős lakását kaptuk meg, hogy tudjunk minden nap menni hozzá a klinikára. Szinte rögtön elkezdtek érdeklődni, hogy lennék-e edző, mert éppen akkor hoztak létre egy sportcentrumot, kellett valaki, aki csinálja az internátust. Sose felejtem el, egy hétvégi tanfolyammal kezdődött, amelynek második napján jött a telefon, hogy Évikénk meghalt. Bementünk elbúcsúzni, megpuszilni, és elhoztuk Elek Ilona könyvét, amit az utolsó napon is olvasott, mert szeretett volna vívó lenni…

Nagyon sajnálom… Hogyan lehetett innen folytatni?

Attól kezdve csak az hajtott minket, hogy a fiúnkat nem veszíthetjük el. Az egyik ismerősnek sváb rokonsága, és ami még fontosabb, útlevele is volt, ismerte a sorsunkat, felajánlotta, hogy megpróbálja kihozni a gyereket. A kocsiban az ülés támlájába „építették be” a gyereket, alig fért be szegény. Egyszer, még Magyarországon elsírta magát, és akkor annak a férfinak a felesége meghallotta. Ő nem is tudott arról, hogy van valaki a kocsiban. A férje már vissza akart fordulni, de a felesége megfogta a gyereket. „Kispofám, akarsz a szüleidhez menni?” – kérdezte, és amikor a válasz igen volt, azt mondta, hogy újra beépítik az ülésbe, de csendben kell maradnia. Így is lett, a farkaskutyák nem találták meg, pedig az ülést eléggé szétszedték, de ő a támlában volt.

Tudták, hogy jön?

Csak azt tudtuk, hogy valami történik. És akkor éjszaka jött a telefon, hogy itt vagyunk, és jött az én kisfiam, ugrott az anyja nyakába. Nem lehet leírni azt a boldogságot, amit éreztünk. Mindenki támogatott minket, hallatlanul kedvesek voltak velünk, mindent elintéztek. Könyvet lehetne írni ebből, kérem, de nem akarok én már a múltra gondolni…

(MOB-Média, Nyitókép: MOB)