Hatalmas Egér: Egerszegi Krisztina - interjú

Hatalmas Egér: Egerszegi Krisztina - interjú

2014. 08. 17.
Megosztás

Szombaton ünnepelte 40. születésnapját az ötszörös olimpiai bajnok úszó, Egerszegi Krisztina. A "hatalmas Egérrel" a Nemzeti Sport interjúja következik.

Ötszörös olimpiai bajnok. Nő. Anyuka. A „fagylaltrend” felavatott tagja, a névnapi habos mákos sütemény elkötelezett híve. Egerszegi Krisztina ma negyvenéves – nem érzi magát annyinak, nem is látszik annyinak. Persze, ha belegondolunk, mennyi minden fért bele a négy évtizedbe – például Szöul, Barcelona, Atlanta, s nem utolsósorban három gyönyörű gyermek –, akkor meg kell állapítanunk, tartalmasan teltek az évek. Boldog születésnapot, örök bajnok!

Csokoládéfagylalt?

Ha választani lehet, akkor az – mosolyog Egerszegi Krisztina.

Na de születésnapra?

Arra is. Fagylaltot bármikor, bármilyen mennyiségben! De nagyon háklis vagyok ám, kizárólag a jó fagyit szeretem.

Még szép! Azért ha a családja tortát hoz a negyvenedik születésnapjára, csak nem sértődik meg…

Nem, persze, hogy nem.

A negyvenedikre akarok itt kilyukadni, még ha sután is – hogy az milyen szép, kerek szám.

Azzal sincs semmi bajom – azon kívül persze, hogy elég furcsán hangzik. Nem érzem negyvennek magam, nem érzem, hogy eltelt volna ennyi év. Főleg, hogy emlékszem, tinédzserként a harmincévesek is milyen öregnek tűntek…

Most meg a hatvan is milyen fiatal… Jó volt ez a negyven év?

Úgy érzem, igen. Érdekes, hogy amikor tinédzserként előre gondolkodtam, mindig csak addig láttam, hogy 2000-ben leszek huszonhat éves. Tovább sohasem néztem, nem agyaltam azon, hogy negyvenévesen mi fog történni. De most már az is érdekel, hogy mi lesz a következő negyven évben.

És mi?

Nem tudom. Például remélem, hogy lesznek unokáim.

Kimaradt valami eddig?

Igen. Például a Grand Canyonhoz nagyon szerettem volna eljutni. Egyszer lett is volna rá lehetőség, még az úszóidőszakban, edzőtáborban voltunk a közelben, és megbeszéltük, elmegyünk. De szét kellett volna osztani a csapatot, külön repülővel jöttünk volna haza, Széchy Tamás pedig azt mondta, szó sem lehet róla, hogy szétváljunk, mert mi van, ha lezuhan az egyik repülő. Akkor a fél csapat túléli, a másik meg… No, mindegy, a lényeg, hogy azóta sem voltam a Grand Canyonnál, pedig az ismerősök mondták, hogy tényleg nagyon szép. És tudja, hova vágyom még?

Hova?

A Serengeti Nemzeti Parkba. Annyi természetfilmet láttam már róla, hogy megszámlálni sem tudom. Csak ilyenkor mindig elbizonytalanodom, hogy van-e olyan szép, mint a filmeken.

Van bizony! Csak ha tényleg odautazik, ne menjen túl közel a folyóhoz, mert egy krokodil le találja harapni a lábát. Legalábbis nekem ezt mondták…

Na jó, akkor majd távolról nézem őket.

Készített bakancslistát?

Nem írtam le, hogy mit szeretnék még elérni, hova szeretnék még eljutni, ha erre gondol. Ezt akkorra tartogatom, amikor kirepülnek a gyerekek. Sokat beszélgetünk a férjemmel, Ádámmal, hogy mi mindent csinálunk majd, amikor újra kettesben leszünk.

Például kiugrik egy gépből ejtőernyővel?

Azon már túl vagyok, és úgy emlékszem – bár jó régen, kilencvenhétben volt –, nagyon élveztem. Mondjuk, azóta sem ugrottam újra. Lehet, hogy nem is élveztem annyira, csak kipipáltam? Látja, ezt már nem is tudom.

És az úszás? Arról még egy szó sem esett, pedig továbbra is része az életének.

Nem annyira, mint annak idején, versenyzőként. Persze, amikor tudom, megnézem a világversenyeket, valamilyen szinten családilag is érintettek vagyunk, mert a nagyobbik fiam úszik. Nem világversenyeken, csak az ő kis korosztályában. Most volt tizennégy, alig több mint két hete.

És akkor ön a parton tombol? Vagy ellenkezőleg, egyenletes pulzussal nézi a versenyt?

Utóbbi. Persze, szorítok neki, de eddig még nem éltem át azt, amit a szüleim meséltek Barcelona után, hogy apu kiment a szobából, amikor úsztam, mert nem bírta nézni. Nyilván a tét is más, de én amúgy sem vagyok az a kiabálós fajta, belőlem nem úgy jön ki a feszültség. Csendben, magamban izgulok.

Talán nem is ordíthatna, hiszen mindenki ismeri…

Tény, az uszodában a mai napig sokan odajönnek autogramot kérni – ami főként a szülőknek köszönhető. Hiszen amikor én úsztam, ezek a gyerekek még meg sem születtek. Valószínű, hogy a szülőkön keresztül jött át a szeretet irántam.

Jólesik?

Persze! Nagyon aranyosak, és ha nekik tényleg annyit jelent, ha valóban örömet szerezhetek azzal, hogy adok egy autogramot, akkor miért ne?!

És az úszás? Menne még?

Éppen valamelyik nap gondolkodtam rajta, hogy menne-e.

Mondjuk egy jó négyszáz méter?

Biztosan le tudnám úszni, de hogy időben mennyi lenne, azt nem tudom… Gondolom, olyan negyvenéveshez illő idő…

Apropó, idő. Nem jut eszébe néha, hogy túl korán abbahagyta? Hogy volt benne még?

Nem. Mert ez a korán azért viszonyítás kérdése. Először tizennégy évesen lettem olimpiai bajnok, ami tényleg korán volt. És a pályafutásomban minden benne volt, ami benne lehetett egy pályafutásban… És ha később fejezem be, ki tudja? Talán most nem itt tartanék, talán nem Ádám lenne a férjem, talán nem lennének gyerekeim. És tudja, mit? A legelső terveimben az volt, hogy tizennyolc évesen abbahagyom, huszonkét évesen férjhez megyek, lesz két gyerekem, egy fiú és egy lány.

Nem úgy alakult.

Nem, négy évet még ráhúztam. És éppen ezért mondom, hogy éppen jókor hagytam abba. Ahhoz mindenképpen, hogy beleszokjak az életbe. Egy sportoló élete ugyanis teljesen más, mint az átlagemberé. És minél később szállsz ki, annál nehezebb elszakadni a sporttól, annál nehezebb belekezdeni valami újba.

És így? Könnyebb volt kiszakadni a burokból?

Szerencsés voltam. Az akkori támogatóm felajánlott egy állást. Július végén ért véget az olimpia kilencvenhatban, és októberben már el kellett kezdenem dolgozni. Nem volt üresjárat, ez sokat segített.

Megbánt bármit is?

Nem. Sokan mondják például, ha Atlantában elindulok száz háton, talán most hatszoros olimpiai bajnok lennék, hiszen a váltóban jobbat úsztam, mint az aranyérmes. De nincs bennem semmi megbánás, nekem akkor azt kellett csinálnom. Tudja, Oroszlán vagyok, ha valamit elhatározok, akkor utána nem bánom meg. Hiszek abban, hogy minden okkal történik.

Miben hisz még? Például a természetfelettiben? A Jóistenben?

Mindig is hittem. Nem vagyok az a típus, aki minden vasárnap templomba jár, de szerintem nem is ezen múlik. És hiszek abban is, hogy többször éltünk már ezen a Földön.

Mire alapozza?

A találkozásaimra. Előfordul, hogy találkozom valakivel, és az első perctől úgy érzem, már nagyon régóta ismerem. És van olyan, aki bármit tesz, nem tudom közel engedni magamhoz, mert kettőnk között húzódik egy gigantikus fal. Szerintem ez az előző életeinkre vezethető vissza.

Gondolkodott már, vajon ki lehetett előző életében? Vagy mely korban élt volna szívesen?

Persze, hogy gondolkodtam. De nem jöttem rá, pedig nagyon kíváncsivá tesz a téma. Ha pedig választani kellene, egy egyszerű kis faluban élnék, mondjuk, az ezerkilencszázas évek elején, a lovaskocsis időszakban – persze, a háborút kihagyva –, amikor még nem rohant ennyire mindenki. Nem tetszik, hogy az emberek a gépekhez meg az okostelefonokhoz vannak kötve, hogy az emberi kapcsolatok is azon keresztül alakulnak. Egyre jobban elvész a személyes találkozás varázsa, egyre kevésbé figyelnek oda egymásra az emberek.

Nem ön az első, aki ezt mondja…

Tudja, én már gyerekkoromban is nagyon szerettem a fekete-fehér filmeket. Leültem, és órákon keresztül néztem Karády Katalint, Kabos Gyulát, Jávor Pált és Kiss Manyit – a Meseautót szinte kívülről tudtam, annyit játszották akkoriban. Ma már egy normális mesét se lehet megnézni a tévében, mert egyszerűen kiborító.

Engedi a gyerekeinek, hogy tévézzenek?

Nem lehet eltiltani őket a számítógéptől, a tévétől, de az időintervallumot szabályozom. Mert persze ők is hajlamosak lennének arra, hogy egész nap számítógépezzenek. De nem engedjük nekik, mindig mondom, hogy menjenek ki az udvarra, játszani. Valamelyik nap el is gondolkodtam, vajon milyen anya vagyok én, hogy csak azt szeretem, ha azt csinálják, ami nekem jó.

Később hálásak lesznek érte, higgye el!

Remélem.

Milyen egy ideális este önöknél?

Mindenki lefekszik és alszik – mondja nevetve, majd rögtön korrigál. – Persze, ez nem igaz, mert ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem panaszkodhatok. Szófogadó, jó gyerekeim vannak, még akkor is, ha néha égnek áll tőlük a hajam. Örülök, hogy ők vannak velünk.

Mennyire volt tudatos, hogy nem lettek úszók, vagy legalábbis nem élsportolók? Nagyon tele lett a hócipője annak idején az úszással?

Nem, egyáltalán nem. Sőt, Ádámmal megbeszéltük, fontos, hogy a gyerekeink az iskola mellett csináljanak valamit, és az is fontos, hogy mind a három megtanuljon úszni. Aztán az, hogy utána Bálint ott maradt az uszodában, teljesen az ő döntése volt. Mint ahogy az is, hogy Barnus elment kajakozni. Hiszen egészen kicsi kora óta azt szerette volna – tízévesen vittük le, akkor már elég érett volt hozzá. Zizi pedig… A fiúk mindig azzal húzzák, hogy ő nem csinál semmit, pedig táncol, grafikára jár, zongorázik…

Na, azt vajon kitől örökölhette?

A férjem családjában volt zenész, talán onnan jött a vágy.

Melyikük hasonlít önre a leginkább?

Ha külsőre kérdezi, akkor azt szokták mondani, hogy a legnagyobb meg a legkisebb, vagyis Bálint és Zizi. De szerintem Bálintban sok van az apukájából és az ő apukájából is. Barnus meg inkább az én apukám vonásait örökölte. A természetük azonban teljesen különböző – nem lehet ugyanúgy közelíteni hozzájuk. A legtöbb harcunk Barnussal van, nagyon erős akaratú gyerek, ugyanakkor nagyon aranyos is tud lenni. Nem megy el anélkül itthonról, sőt este aludni sem, hogy ne mondaná, szeretlek, közben meg olyan csatáink vannak, hogy eszméletlen.

Nehéz anyának lenni?

Nehéz. Ha valaki gyereket vállal és gyereket nevel, komolyan oda kell tennie magát, hogy mindent megadjon nekik. És itt nem az anyagiakra gondolok, hanem a szeretetre, a lelkiekre. Nehéz, hogy ne törjük le a szarvukat, de azért próbáljuk őket irányítani, az általunk gondolt helyes útra terelni. Sokat gondolkodtam azon is, hogy amit az ember jónak gondol, az vajon másnak is jó-e? Hiszen mások vagyunk.

Ha visszaemlékszik, önnek jó volt, hogy úgy nevelték, ahogy?

Persze! De én is kaptam szabad teret. Anyukám nagyon jó anyuka, nagyszülőként is kitesz magáért. Nemrég volt a negyvenötödik házassági évfordulójuk – ők ketten tökéletes párost alkotnak –, én az ötödikre születtem, úgyhogy sok mostanában az ünnepelni való. A lényeg a lényeg: anyu a névnapomra mindig habos mákos süteményt szokott sütni, mert azt nagyon szeretem. De most éppen nem voltunk itthon a névnapomon, és amikor hazajöttünk, megbeszéltünk, hogy majd a szülinapommal együtt ünnepeljük a névnapomat is. Megkérdeztem, na de anya, akkor én most nem kapok habos mákost?! Eltűnt, és két óra múlva hozta a süteményt… Tudja, mit? Én is ilyen anyuka szeretnék lenni! Annyira jó, mint ő!

(Nemzeti Sport/Tóth Anita, fotó: MOB/Kovács Anikó, Harsányi Péter)