Erdős Sándor, azaz a „kis René”, ahogy társai hívták, 1947. augusztus 21-én született Budapesten. Édesapja jó barátságot ápolt a BVSC mesteredzőivel, Bay Bélával, illetve Rerrich Bélával, így mindhárom fiát a vívás felé terelte. Jó kezekbe kerültek, hiszen mindhárman letették névjegyüket a páston. Ám a tőr és párbajtőr mellett a kártyalapokat is ügyesen forgatták, ami annak volt köszönhető, hogy az ’56-os forradalom alatt, a „rendkívüli iskolaszünet” idején idősebb nővérük, hogy lekösse öccseit, megtanította őket bridzselni, aminek aztán válogatottként Erdős Sándor később is nagy hasznát vette.

Az alapok megszerzése után dr. Váry Attila csoportjába került hősünk, aki nem csak arra figyelt, hogy tanítványa vívótudományát gyarapítsa, de azt is fontosnak tartotta, hogy egyéb tanulmányaiban is helyt tudjon állni. Így, ha kellett hétvégén is adott iskolát neki, ha hétközben az egyetemi kötelezettségek elszólították Erdős Sándort. De a tőrvívásról is ő térítette át a nem konvencionális párbajtőrvívásra. Aki meghálálta mindezt, hiszen már fiatalon hozta sorra az eredményeket. 1968-ban bár „csak” nyolcadik volt a hazai ranglistán, mégis elvállalta a később olimpiai bajnoki címet szerzett nagy csapat mellett az itthon maradó tartalék szerepét, mely csak hasznára vált a későbbiekben, hiszen a legjobbaktól tanulhatott.

Az 1970-es vb-n már „rendes" tagja volt az aranyérmes csapatnak, ahogy az egy évvel később rendezett világbajnokságon is, ahol, ha hinni lehet a legendáknak, minden idők legformabontóbb elődöntőjének lehettek szemtanúi az egybegyűltek. Mint fentebb írtuk, Erdős Sándortól nem állt távol a bridzs, ahogy az akkori magyar vívók többségétől sem. De hogy pontosan mi is történt, arról álljon itt „kis René” saját szavaival a visszaemlékezés: „Bridzs szempontból az 1971-es, bécsi vb-n aratott győzelmünk volt a legemlékezetesebb. Rerrich Béla, aki 56-ban szintén a szabad világot választotta, elévülhetetlen érdemeket szerzett a svéd párbajtőrvívás fellendítésében. Amikor nem a svédeket képviselte, rengeteget segített honfitársainak, velem is éreztette apám iránti barátságát. Bécsben azonban az elődöntőben a svédekkel kerültünk össze, és Póci gyilkos taktikát dolgozott ki ellenünk. Különböző technikai okokra hivatkozva óvásokat nyújtott be, többször megszakítva ezzel a versenyt. Rerrich arra gondolt, hogy a mozgékonyabb magyar vívók majd elmerevednek a várakozás alatt és ez előnyös lesz a robosztusabb svédeknek. Már érthetően ideges légkörben, Fenyvesi és Edling, a svédek későbbi többszörös egyéni világbajnoka volt éppen a páston az újabb svéd óváskor, amikor Nemere beszólt: 'Hát akkor osszunk.' És már le is emelt egy asztalt egy akkor már használaton kívüli pástról, letette Fenyvesi elé, majd felém kiáltott: 'Kis René, hozd a kártyát!'. A többiek székeket vittek fel, és a magyar csapat bridzsezni kezdett a páston. Zoli osztott, majd egy pikk-kel indította a licitet. Edling közelebb jött, és amikor látta mi történik: 'Uraim, kibicelhetek?' – kérdezte. Ezután az ellenséges hangulat megszűnt, nem volt több óvás, csapatunk simán nyert. A sportsajtó soha nem foglalkozott annyit egy vívóelődöntővel, és talán győzelmünket sem kísérte annyi utólagos szimpátia, mint akkor."

Nos, ilyen előzmények után nem meglepő, hogy bár a terrortámadás beárnyékolta a müncheni olimpiát, ami miatt a versenyek egy része is csúszott, a férfi párbajtőrcsapat mégis fel tudott állni a dobogó legfelső fokára. A csapat öt tagja öt különböző jellem volt. Ám mégis „azt mondják, maguk állítják, az akkori jellemzésük a mai napon is érvényes rájuk; amilyennek láttuk őket huszonévesen, épp olyanok most túl a hatvanon. Amiből persze, az a következtetés is levonható, hogy a pást, ha el is takarja a versenyző az arcát, az igazi jellemet mutatja meg. Nem tudod okosabbnak, ravaszabbnak, intelligensebbnek, könnyedebbnek mutatni magad, mint amilyen vagy. Ez az öt úr is mindent tudott a másikról; jó időben jó helyen találkoztak. Szerencsére. Vagy inkább szerencsénkre: olyan aranyat szállítottak nekünk, amely a sportág láthatatlan jellege ellenére láthatóvá tette számunkra a döntő minden egyes mozzanatát. Őket láttuk; a jellemüket, a tartásukat, a lelkiismeretüket, a játékosságukat, szilárdságukat, dörzsöltségüket, vagy ha kellett, az iparos mivoltukat. Öt egyéniséget, egy csapatot” – ahogy írta róluk Németh Péter jó pár évvel ezelőtt.

Négy évvel később a montreáli olimpián nem jött össze sajnos a bravúr, a csapat a negyedik helyen végzett, ám illendő megjegyezni, hogy Sándor a párbajtőr mellett a tőrözők csapatversenyében is pástra lépett, akikkel hetedik lett. A válogatottól a moszkvai olimpia előtt köszönt el, végleg pedig két évvel később akasztotta szögre fegyverét. Közgazdászként végzett, de később elvégezte a TF-n a szakedzői képzést is. A ’90-es évek elején az olimpiai bajnok vízilabdázó dr. Bodnár Andrással létrehoztak egy egészségügyi szolgáltató vállalkozást. Idén júniusban Erdős Sándor is részt vett a müncheni játékok 50. évfordulója alkalmából rendezett emléktúrán, ahol társaival újra megidézhette a '72-es emlékeket.

Erdős Sándornak további jó egészséget és élményekben gazdag életet kívánunk!