Bemelegítésként a magyar vízilabda-edzőképzést 2013 óta vezető szakember A vízilabda háttere edzői szemmel címmel tartott rendkívül érdekes, a jelenlévőket lebilincselő előadást. Az ókori olimpiáktól kiindulva megtudhattuk, hogy az edzők szerepe hogyan változott, miként alkalmazzák az edzők a modern tudomány ágait munkájuk során. Kásás Zoltán beszélt arról, hogy milyennek kell lennie a jó trénernek, hogy minden idegszálával a konkrét feladatra kell koncentrálnia, ami azzal jár, hogy az edzés végére szellemileg el kell fáradnia. Fontos szabály, hogy az uszodában az edző úr, a szülőknek nem szabad viselkedésükkel megzavarniuk gyereküket. Az előadás során Kásás Zoltán a több, mint három évtizedes edzői múltjából vett példákon, szituációkon keresztül – a humort sem nélkülözve – remekül tudta érzékeltetni az edzői munka kihívásait. Másként kellett neki is viselkednie a magyar, a jugoszláv és a görög vízilabdázókkal, más-más pedagógiai és pszichológiai módszereket kellett bevetnie.

Az est két részét összekapcsolva egy képösszeállítást nézhetett meg a lelkes publikum Kásás Zoltán életéről, majd Gál László, az egyesület alelnöke kérdései nyomán egy fantasztikus sportpályafutás rajzolódott ki. Annak ellenére, hogy nem tudta végigúszni a 33 méteres medencét, felfigyelt rá az Újpesti Dózsa legendás nevelőedzője, Doki bácsi és rábeszélte az úszásra. Mivel édesanyja megszállott Fradi-szurkoló volt, kijelentette, hogy fia csak a Fradiban sportolhat. Így került a Ferencvárosba, ahol Gerendás László, a később olimpiai bajnok Gerendás György édesapja volt az edzője. Az unalmas, faltól-falig úszást 1962-ben cserélte a vízilabdára, ahol végighaladt a korosztályos csapatokon, majd 1965-ben bemutatkozott a felnőttek között is, ahol öt olimpiai bajnok társa volt. 1968-ban magyar bajnok lett a zöld-fehérekkel. 1966 és 1975 között 91-szer játszott a válogatottban. 1970-ben, Barcelonában Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, majd 1972-ben, Münchenben úgy lett válogatottunkkal olimpiai ezüstérmes, hogy nem kaptak ki a torna során. Kásás Zoltán tagja volt az 1973-ban Belgrádban világbajnokságot és 1974-ben Bécsben Európa-bajnokságot nyert válogatottnak is. Ekkor volt pályája zenitjén. 1975-ben a cali világbajnokságra már nem vitte ki Gyarmati Dezső szövetségi kapitány, majd lemaradt a montreáli játékokról is, ahol társai olimpiai bajnokságot nyertek.

Játékos pályafutását Tatabányán fejezte be, majd egy ajánlatot elfogadva Ausztráliában kezdett el edzősködni. Az évek során hazai és külföldi sikerek övezték pályáját, de ő a kudarcokból is rengeteget tudott tanulni. Ilyen volt például a szövetségi kapitányi munkája, amikor nehéz helyzetben vette át a csapatot és a klikkekre szétforgácsolódott válogatottal a szöuli olimpián nem sikerült a dobogón végeznie. 1997-ben egykori klubtársa, Kemény Dénes újonnan kinevezett szövetségi kapitány felkérte a válogatott edzőjének. Csodálatos 12 évet töltött a pólós aranycsapat mellett, ahol nem csak edzőként, hanem apaként is átélte a vízilabdás fiúk sikereit.

Tamás fia az ötkarikás aranyérmek területén kárpótolta őt, hiszen háromszor nyert olimpiai bajnokságot. E területen felülmúlta édesapját. Ahogy Kásás Zoltán fogalmazott: „Korábban Tamást Kásás Zoltán fiaként emlegették, ma pedig én vagyok Kásás Tamás papája." Érdekességként említette meg, hogy fia nem szerette, ha a meccseken ott volt, ezért hat évig nem utazott el a csapattal, aztán később már Tamást sem zavarta jelenléte.

Edzőként a szerb Becsej és a görög Olympiakosz Pireusz együttesekkel megnyert Bajnokok Ligája-győzelmek jelentik pályája csúcsát. Hazai vizeken a Vasassal is sikeres volt, de a Szegeddel – vidéki csapatként – 2009-ben megnyert LEN-kupa is kedves emlék számára. 2012-ben a londoni olimpián szakmai tapasztalatával a brit válogatottat segítette.

A vízilabda-edzőképzés mellett – ha ideje engedi – szabadidejét Lovason, a Balaton mellett tölti, ahol gyakran összejönnek a régi játszótársak, Cservenyák Tibor, Sárosi László, Molnár Endre és a többiek. Nyer-e a magyar vízilabdasport a következő olimpián újra aranyérmet? – kérdezte egy érdeklődő. Zoltán nem bocsátkozott jóslásokba, de megjegyezte, hogy van már rutinunk Tokióban aranyérmet nyerni, hiszen ez 1964-ben is sikerült, éppen a közelmúltban elhunyt Dömötör Zoltán vezérletével.

A jól sikerült est végén az érdeklődő közönség vastapssal búcsúzott a magyar vízilabdázás meghatározó egyéniségétől, majd az alkalmi emléklapok dedikáltatásával kézzelfogható emlékkel térhettek haza.

(Gál László, fotók: Cseh Géza)