Háromszoros olimpiai bajnok kajakosunk letette a lapátot. Új vizek felé kormányozza hajóját, ám előtte megosztotta velünk, milyen vívódásai vannak egy élsportolónak, amikor úgy dönt, befejezi pályafutását. Vendégszerzőnk: Szabó Gabi.

Lassan egy éve ilyenkor még javában életem talán leghosszabb dilemmáján vívódtam. Huszonöt év kajakozással a hátam mögött, egy hónappal az olimpiai halasztás után próbáltam még magamban elnyomni a hangot, hogy „nincs tovább”, amit egyébként már négy éve éreztem.

Nehéz összefoglalnom azt a rengeteg érzést, hogy mi tart még egy olimpiai bajnokot a víz mellett, amikor már négy kerek esztendeje nem befelé pattannak a labdák.
Az első gondolatom, ami minden élsportoló fegyvere, a végtelen hit, hogy előbb-utóbb minden beérik, amit napról napra megteszek az álmomért. A mozaikok a helyükre kerülnek és amikor kell, abban az egy pillanatban a csillagok is nekem fognak állni, mint annyiszor már. 2016-ig túlzás nélkül bármi megtörténhetett a karrierem során, pár nap „sebnyalogatás”, önsajnálat után aztán új tervet szőttem és mentem tovább. Ezek alatt az évek alatt égett belém az a küzdeni tudás, ami egészen 2020-ig jellemzett engem. Ezalatt a pár év alatt négyszer mentem le a medence aljára és egyszer már kimondtam, hogy vége. Aztán a jó sportoló kipiheni magát, előjön az igazi versenyzői vére, a dac, a bizonyítás és persze a matek, hogyha már huszonhárom év benne van, miért engedném el ezt a kettőt. Mi ez már az ember életéből?

2018 volt a teszt, hogy el tudom-e engedni az eddigi világomat, és felnövök végre, vagy visszahúz a hitem, mert már annyiszor felálltam. Voltak a nyaramnak hullámai. Először jött a harag. Nagyon-nagyon haragudtam magamra, amiért nem hagytam abba a győzelmek után, aztán a végtelen kimerültség. Mondanom sem kell, hogy milyen fáradt tud lenni az ember a felkészülés bizonyos szakaszaiban, de ez mind semmi ahhoz a lelki fáradtsághoz képest, amikor úgy érzed, te már többé semmiért nem akarsz lelkesedni, semmiért nem akarsz megküzdeni. A következő szakasz ezután a kétségbeesés volt, hogy így maradok ezután?! Tényleg sosem fogok már semmiért tűzbe menni? Hiszen az olimpiai aranyakban a lelkem benne volt és annyi nehézség… Ennyi volt az egész?! Soha semmibe nem tudnék már hinni – sem társakban, sem célokban. Aztán persze eltelt a nyár, és rettenetes volt végignézni a világbajnokságot, amin már másodjára nem vehettem részt, és továbbra sem tudtam elképzelni, mi fog kirángatni a sötét szobából. Eljött az új szezon kezdete, ahol el kellett döntenem, hogy soha többet kajakozás, vagy az utolsó szalmaszálat megfogva folytatom a napi harcot, de most már Tokióért. Számot vetettem, hogy hasonló helyzetben három évvel Rió előtt is ennyire kilátástalan volt minden, és onnan sikerült felállni. Most viszont még az a teher sem nyomasztott, hogy az életem legnagyobb álma múlik a mindennapokon, hiszen tele van a vitrin. Egyik oldalon ott volt egy rettenetes sűrű köd tele motiválatlansággal, a másik serpenyőben pedig egy rögös, nagyon nehéz hegy, amit tudtam, hogy még képes vagyok elhordani. Szépen elkezdtem a felkészülést, hogy elmeneküljek a gondolat elől, hogy lassan vége van az én imádott életemnek. Újra visszakaptam a napi célokat, még ha esténként egyre korábban is kellett ahhoz lefeküdnöm, hogy másnap elérjem a hőn áhított időt a stopper kijelzőjén. A 24 órám minden gondolata akörül forgott, hogyan is lehetnék még egyszer olyan formában, mint a korábbi éveim alatt, és minden nap, tényleg minden percben azon dolgoztam, hogy tökéletes edzéseket tudjak magam mögött, mert tudtam, mi kellett a korábbi sikerekhez. A civil élet gondolatára újabb kupac földet dobáltam. Ezek alatt az évek alatt fordult meg mellettem pár új ember, akik mind új reményt, mind új hitet hoztak a felkészülésembe, de a végső nyughatatlan mozgatóerőm, hogy egyszer visszaülhessek a csapathajóba, karnyújtásnyira került, és újabb egy év, illetve 250 nap választott el a válogatóktól, hogy bebizonyítsam magamnak, és persze másoknak, hogy még egyszer utoljára átugrom a szekrényt.

Az utolsó négy év élénkebben él bennem, mint az előző húsz. Túlzás nélkül mondom, talán jobban akartam, mint a korábbi olimpiák előtt, mert hihetetlenül bosszantott, hogy ki kell javítanom a hibákat, így nem lehet vége. És ott volt még a legmakacsabb érzés: míg nem sérülök le, csak gyengeség befejezni. Állandóan visszahúzott ez a gondolat, hogy a legalapvetőbb szabályt szegem meg: feladom, ha azért teszem le a lapátot „csak”, mert nem bírom tovább. Ennek persze támaszt adott az a tény, hogy egészséges vagyok, képes leszek rá, az nem opció, hogy fejben már nem megy.
A legszebb és csodálatra méltóbb az lett volna, ha Rióban (ahogy magamnak ígértem) befejezem, de már tudom, hogy így vagyok én kerek, mert az élsport nem csak arról szól, hogy minden „bemegy”, a szorgalmas, tisztességes úgyis elnyeri jutalmát… Ma már tudom magamat azért tisztelni, mert a végsőkig küzdöttem, és a nehéz időkben is mentem tovább, pedig már messze-messze tovább jutottam, mint amit valaha hittem magamról. Egy újabb kegyetlen nyár után, millió kérdőjellel még ma is a fejemben, hogy vajon ott volt-e a negyedik arany bennem, ma már nyugodt vagyok, mert megértettem, hogy egy lépést nem tudtam volna másképp tenni, ez is én voltam: a szerencsétlen, a kishitű, a bizonytalan, az, aki feladja a versenyt, mert nem bírja tovább idegileg; az, aki inkább elenged 365 napot, de belátja, hogy gyenge már fejben. Talán sok sportoló titkon emiatt nem tudja lezárni a karrierjét, mert bízunk a saját csodánkban, hiszen annyiszor fordult már a kockánk, és valljuk be, nehezen hisszük, hogy valaha leszünk mi még olyan jók másban, mint a sportunkban, amiben kicsi korunk óta a legjobbak vagyunk. Leszünk-e még érdekesek egy másik szerepben… Nem szeretünk szenvedni, sajnálni magunkat. Inkább újra és újra nekiállunk, hogy hátha még egyszer utoljára összeáll a kép. Háromszoros olimpiai bajnok vagyok, és jelenleg is állandóan az a kérdés van a fejemben, hogy miben leszek én még hasznos, de már nem nyomaszt. Már örülök a nyugalomnak, és türelmes vagyok magammal. Nem állt meg a világ (bennem) azért, mert befejeztem, és ugyanolyan szerelemmel tudok ma is kajakozni, ahogy ezt tavaly tettem. Végülis, húsz év kellett a három aranyhoz is, ideje újra lemenni egy másik vízitelepre.
Köszönöm Gyömbér Noéminek, aki segített a nehéz hónapokban, hogy összerakjam magam, és megértsem, hogy nagyon nehéz elengedni az egész életem, de bízom abban, hogy lassan újra találok valamit, amibe beletehetem szívem-lelkem.

Moszkva, 2014. augusztus 9.
Szabó Gabriella, a késõbbi aranyérmes K-4 es tagja az 500 méteres versenyszám döntõje után, a moszkvai kajak-kenu világbajnokságon 2014. augusztus 9-én.
MTI Fotó: Kovács Tamás

(Szabó Gabriella; Képek: Magyarock/ Szalmás Péter, MTI)