Elsőként Kamila Valijeva döntőjét, amit volt szerencsém élőben végigkövetni. Hiszen az előzmények tükrében (is), mennyire drámai volt látni, ahogy összeroppanva a nyomás alatt nem tudott úgy teljesíteni, ahogy egyébként képes. Nem vagyok sportpolitikus, se Tiszeker Ágnes, így hosszas szakmai értekezéseket se akkor, se most nem írtam volna. Viszont ezeréves kapcsolat fűz a baletthoz, életem felét abban a közegben éltem le, így a téli sportágak közül mindig a műkorcsolya állt hozzám a legközelebb. Valijevát látva pedig az egykori zseniális táncos, Havas Ferenc ars poeticája jutott eszembe, miszerint: a balett egy rabszolgamunka, de minden egyes mozdulatban keresd meg az örömöt, a testeden keresztül sugározd, ha élvezettel csinálod, azt a közönség megérzi, és ő is örömét leli benne. Ez a műkorcsolyára éppen annyira igaz, és nekem valahogy ezt adta ez a kislány a jégen. Túl az ugrásokon és a technikán, van benne valami olyan plusz, amit nem lehet doppinggal elérni, és én csak remélni merem, hogy képes lesz ebből a helyzetből felállni, erőt meríteni, és láthatjuk majd őt a dobogón négy év múlva.

Korábban írtam arról milyen fura kajákkal találkoztunk kint. De talán mind közül a legbizarrabb az a snack, amitől az összes médiaközpont roskadozott: kis piros, vákumos csomagban, valami barnás golyó. Egyik nap feltettem insta sztoriba a körkérdést a követőim (értsd barátaim) között, hogy aki megmondja mi ez, annak viszek belőle. Nos érkeztek rá szép megoldások, sőt a többség valami finomságra gondolt, írtam is nekik, hogy túl optimisták! 😊 Pechemre már a legelső nap sikeresen bele haraptam… Legyen elég annyi, hogy az egyik fotós kolléga azóta is emlegeti, hogy le kellett volna fényképezni a fejemet, mert az mindet vitt, miközben én meg kész Andrew Zimmernnek éreztem magam tőle a Bizarr ételekből. No de, hogy ne húzzam tovább a feszültséget, ez a barna „kisbolygó”, sajna nem szilvásgombóc, hanem fűszeres, pácolt tojás és csak remélni merem, hogy 100 napnál fiatalabb példány volt, amit én bekaptam.

Ha már gasztronómia, nem mehetek el szó nélkül a Kung pao – alias pumpaó – csirke/rák („vitszpájszendrájsz”) mellett sem, hiszen kis túlzással ezen éltünk három hétig. Legkedvesebb pincérnőnk, Sylvia – nem csalás, nem ámítás, tényleg így hívták –, már szinte kérdés nélkül hozta is, ha meglátott minket. Mondjuk az ő kedvessége és gondoskodása nélkül bajban lettünk volna sokszor, mikor este 10 után értünk vissza az adott versenyről a hotelba, mivel ilyenkor hivatalosan az étterem rész már nem lett volna nyitva. De ő megszánt minket, sőt egy idő után már kifejezetten várt is ránk. Hiányozni fog nekünk, de reméljük egyszer talán ő is ellátogat Magyarországra. Köszönünk mindent, Sylvia!

A téli olimpia közel se mozgatja meg itthon az népeket annyira, mint a nyári. Gyakorlatilag a phjongcshangi short track váltó aranya után az elmúlt olimpiász eredményeinek tükrében az átlag sportrajongó is a rövidpályás gyorskorcsolyázókra figyelt. Ez egyfelől érthető, viszont rajtuk kívül volt még pár magyar sportoló kint. Elsőnek mindjárt Kozuback Kamilla, aki történelmet írt, hiszen az első magyar snowboardos volt, aki kvalifikálta magát olimpiára, ráadásul az élet úgy hozta, hogy végül a félcső mellett slopestyle-ban és big air-ben is elindulhatott, és tegyük hozzá gyorsan, hogy még a legnagyobbak között is kevesen vannak azok, akik mindhárom számban rajthoz szoktak állni. Ő pedig ment, küzdött és 17. lett, büszkék vagyunk rá! Két évvel ezelőtt még szülőhazája, Kanada színeiben indult az ifi olimpián, ám a felnőttek között már piros-fehér-zöldben szeretett volna, ezzel tisztelegve anyai ágon magyar gyökerei előtt.

Nem mondhatjuk, hogy tele lenne az ország síparadicsomokkal, mégis vannak, akik alpesi síelésre adják a fejüket. Számomra nagyon kedves volt látni, ahogy Tóth Zita és az izraeli színekben versenyző Szöllős Noa mennyire szeretik egymást, ugyanúgy ölelik a másikat, mint kisgyerekkorukban. De a fiúknál ugyan ez a helyzet Kékesi Marci és Szöllős Barna között is. Ráadásul nagy respect a srácoknak, amiért az óriás-műlesiklás mindkét futamában beértek a célba abban a havazásban, amire még Holle anyó is büszke lett volna, és amiben sokat próbált versenyzők is kiestek. Marci egy igazi karakter, olyan dumája van, hogy besír az ember rajta, közben pedig doktori iskolába jelentkezik, kutató és még zenél is. Most Pekingben is rendesen odapakolta magát, egy rossz szavunk nem lehet rá, hiszen a már említett óriás-műlesiklásban elért 34. helye az eddigi legjobb magyar olimpiai eredmény ebben a számban a férfiak között.

Elég volt egyszer kimennem a sífutásra, hogy tudjam, minden tiszteletem Pónya Sáráé és Kónya Ádámé, hogy nem a Margitszigeten róják a köröket, hanem síléccel a lábukon „futkosnak” a nagyvilágban. Ráadásul itt Csangcsiakouban sífutóversenyekhez képest is extrém hideg volt, párszor el is kellett halasztani miatta futamot. Sőt, Ádámunk utolsó, 50km-s versenyszámát végül 30-ra csökkentették miatta. Sára hosszú utat járt be, hiszen 2020 novemberében megsérült, 2021. szeptemberében meg is kellett műteni, mely után előszőr 2021. december 7-én állt hóra, majd pozitív koronavírus-tesztje miatt később tudott kiutazni Pekingbe is. Ezek után kisebb csoda, hogy végül is az egyik számában el tudott indulni, és be is ért a célba.

Sokszor elfelejtjük az érmek fényében, hogy önmagában kijutni egy olimpiára és ott tisztesen helytállni legalább annyira teljesítmény, mint megnyerni azt. Hogy egyes sportágakban az első és az utolsó helyezett is kölcsönösen tiszteli és ölelgeti egymást a verseny végén. Mi pedig néha már az ezüstre se emlékszünk.

Furcsa, de a legnagyobb katarzist a záróünnepségen éltem át. Már nem is tudom, miért álltunk, mikor a sportolók elkezdtek bevonulni az Örömóda dallamaira. Magához Beethoven csodálatos művéhez is speciális kapcsolat fűz, aztán ahogy vonultak be sorra az országok és megláttam a piros-fehér-zöld zászlót kezében tartó Kónya Ádámot, akivel közös keresztmetszetünk Kásás Tamás, egyszer csak potyogni kezdtek a könnyeim. Álltam, rázott a zokogás és kezdtem örülni, hogy a maszk legalább felfogja valamennyire a meghatottság kis sós cseppjeit. Cikáztak bennem a gondolatok, olimpiáról, múltról, jövőről, mindenről. Hosszú három hét volt ez kint, ennyire távol az otthontól, apróbb viszontagságokkal és bosszúságokkal. Hazaérve az elmúlt napokban kérdezték a kollégák, ismerősök, barátok „milyen volt?”, mondom a jó szó rá, hogy túléltem – persze viccesen. Ahogy telt az idő a buborékrendszer bosszúságain, az általam soha nem preferált kínai konyha furcsaságain, és az olykor csontig hatoló hidegen túl lehetett lépni, megszokta az ember. Így hazaérve tényleg csak a szépre emlékszik az ember, a nem olyan szépet pedig humorba oltva el tudja mesélni. Mikor biztossá vált, hogy utazom, sokan gratuláltak és örültek, én mindenkinek azt mondtam, majd ha rendben hazaértem, akkor örüljünk, mert az azt jelenti, hogy nem lett pozitív egy tesztem sem, nem zuhant le egyik gép sem, nem csuktak Kínában börtönbe – riogattak vele a családból –, nem haltam éhen, és nem mellesleg az olimpián is minden rendben találtatott. Nos, azt hiszem, mindegyik pont mellé most már odatehetem a pipát, és átadhatom magam az örömnek, hogy részese lehettem egy csodálatos, négyévente megrendezett eseménynek, ahová gyerekkorom óta vágytam; láthattam az első magyar egyéni aranyérmet téli olimpián; új tapasztalásokkal lettem gazdagabb; járhattam a kínai nagy falon – ahonnan hoztam kavicsot, de el ne mondjátok senkinek! –; hihetetlen embereket ismertem meg; végül – de nem utolsó sorban – pedig megírhattam kínai kalandjaikat, amivel remélem, egy kis színt tudtam csempészni a játékok alatti mindennapokba.

A filmek végén ilyenkor szokták kiírni, hogy „folytatása következik”… Ám ez nálunk legyen inkább a jövő zenéje!

Sorozatunk korábbi epizódjait itt olvashatjátok!