Harminc éve már annak, hogy a magyar férfi öttusaválogatott megsemmisítő erejű kudarctól megmenekülve utolsóból lett első a franciaországi világbajnokságon. A csattanóval zárult példa nélküli üldözőverseny akkora lendületet és önbizalmat kölcsönzött az aranyérmes trió tagjainak, hogy egy évvel később Szöulban az egyéniben és a csapatban is elvitték az olimpiai aranyérmet a riválisok elől. Mindkét bravúrból jócskán kivette a részét az akkor még csak a húszas éveinek a legelején járó Martinek János, a felnőtt és junior férfiválogatott idén bemutatkozott szövetségi kapitánya.
„Versenyzőként mindig a végsőkig kihajtottam magamat, a futás után nem egyszer az ájulás kerülgetett. Így, a végén már csak tántorogva nyertem Szöulban olimpiát, a csapatgyőzelemért pedig velem együtt Joel (Fábián László) és Rizsa (Mizsér Attila) is kitette a lelkét. Most szövetségi kapitányként ugyanezt az eltökéltséget és megalkuvás nélküli odaadást szeretném az utódokba nevelni, hogy ugyanúgy buldózerként törjenek előre, ahogy annak idején én tettem. Sajnos, a választékot jóindulattal is csak csekélynek nevezhetem. Valamire való felnőtt és junior öttusázóból alig akad tíz-tíz, a húzóemberek száma pedig nem haladja meg a három-négyet. Három egyesület eredményességén múlik minden, a többi klub csak egy-egy valamirevaló versenyzőt tud ehhez hozzátenni. A kiemelt sportágfejlesztési programnak köszönhetően jönnek fel a fiatalok, de 4-5 év is eltelhet, amíg a felnőtt élvonalba érkezhetnek” – nyilatkozta Martinek János az SzPress Hírszolgálatnak.
Akik látták egykor Martineket versenyezni, és a futás végén újra és újra „meghalni”, ma is az emlékeikben őrzik a konokságát és a harcmodorát. Fogcsikorgatva hozta be a lemaradását a térd- és a csuklóműtétje után, egy lábon kihordott tüdőgyulladás miatt viszont annyira legyengült, hogy a barcelonai olimpiáról le kellett mondania. Viszonylag olcsón megúszott egy autóbalesetet, pályafutása lezárása után 2003-ban viszont hajszálon múlott az élete, amikor Olaszországban egy szálló harmadik emeletéről kizuhanva találta magát a földön. „A Fater jól összegyúrt engem” – üti el tréfával a történteket.
„Nehéz választ adni arra, hogy a hagyományos öttusa adott-e többet a nézőknek, vagy a mostani egynaposra szűkített show. Egy biztos: váltani kellett, mert a régi forgatókönyvre a televíziós közvetítők már nem voltak vevők – folytatja Martinek, akit 52 éves korában is sokan Janikaként emlegetnek. – Jómagam azon kevesek közé tartozok, akik a hagyományos és a modernizált öttusa olimpiai versenyén is érmet tudtak szerezni, előbb egy aranyat Szöulban, aztán nyolc évvel később Atlantában még egy bronzot is.”
Bízik abban, hogy az öttusa 2020 után se kerül le az olimpiai játékok műsoráról, azt viszont elismeri, hogy a fennmaradásért a pallós árnyékában kell a sportágnak nap mint nap megküzdenie.
„A jövő egyik befolyásoló tényezője a magyar öttusa eredményessége. Ezért is pályázunk újra és újra világversenyek megrendezésére, amelyek sikeres lebonyolítással jól szolgálják az öttusa népszerűsítését. Szövetségi kapitányként az első és nem teljes évadomat tanulóévnek tekintettem, de mostantól többször és több fórumon is hallatni fogom a hangomat. Minden válogatott versenyzővel külön-külön is el fogok beszélgetni, és a tudomásukra fogom hozni, hogy a válogatottnak „harapós” versenyzőkre van szüksége. Akik nem ismernek lehetetlent, akik tisztában vannak azzal, hogy mi is a tét. Sajnos a csapatversenyek már nem szerepelnek az olimpián, pedig ez volt az a szám, ahol „az egy mindenkiért, mindenki egyért” csatakiáltás szólított fel a harcra. Ma mindenki a maga javát akarja, még szerencse, hogy a nemzeti büszkeség azért megmaradt a versenyzőkben” – hangsúlyozta Martinek János.
(SzPress Hírszolgálat, fotó: MTI)