„Fantasztikus sakktehetsége van, de csak egy nő. Mindennek oka a női szellem fogyatékossága. Egyetlen nő sem bír ki egy hosszabb küzdelmet. Évszázadok és évszázadok szokásai ellen küzd” – mondta Garri Kaszparov 1990-ben Polgár Juditról. A folytatást ismerjük – de ne gondoljuk, hogy manapság már nem hangozhatnak el effajta kijelentések a sportvilágban. „Veszít kislányos bájából” – írta a kemény edzések miatt izmosodó Hosszú Katinkáról nemrég az egyik napilap sportrovata. Mintha a világ legjobbjának választott úszónő feladata annyi volna, hogy rajtkőre álljon és bájologjon, hogy pontozással megnyerje a 200 vegyes döntőjét!

„Ha valaki jobban odafigyelt, felfedezhetett egy-két, férfiaktól ellesett trükköt is: az első félidőben például a szőke lyoni középpályás szépség, Megan Rapinoe szöglet előtt lazán kicsapta a kicsapnivalót az orrából, a bájos wolfsburgi kisasszony, Lina Magull pedig a hajrában nyugtázta velős köpéssel, hogy időhúzásért sárga lapot kapott.” E szavakkal „ünnepelte” a sportnapilap, hogy Jakabfi Zsanett a Wolfsburg csapatával 2013-ban megnyerte a Bajnokok Ligáját. Ugyanez elképzelhetetlen volna egy kézilabda BL-cím esetében. De vajon miért vagyunk elnézőbbek bizonyos sportágakkal szemben? A válasz szorosan összefügg a gender fogalmával és annak változásával.

A gender, azaz társadalmi nem azon tulajdonságok, viselkedésformák és szerepek összessége, melyet a társadalom az egyéntől biológia neme folytán elvár. Azok a sztereotípiák, amelyek át- meg átszövik mindennapjainkat: a fiúk nem sírnak, nem hordanak rózsaszínt és nem babáznak. A lányok hisztisek, nem értenek a vezetéshez, ügyetlenek a labdával. A konszenzus az, hogy a nők törékenyek, nem túl izmosak (de azért férfiszemnek tetszetősek), visszahúzódóak, nem valami kompetitívek, az egyéni sikerek helyett a család működtetése és összetartása a fő boldogságforrásuk. Az élsport ennek a tökéletes ellentéte: az edzések a tűzhely mellett töltendő órák rovására megy, az izmok nem férnek bele a nőideál eszményképébe – s a férfiak nagy része nehezen tudja kiverni a fejéből azt az alaptézist, hogy a nők azért mennek fel a sportpályára, hogy az ellenkező nemnek tessenek és megfeleljenek. Pedig a válasz arra, hogy miért kell egy nőnek súlyt emelnie, bokszolnia vagy rögbiznie, pont annyira kézenfekvő, mint a férfiaknál: azért, mert élvezi.

Talán sehol sem jelenik meg olyan eklatánsan a gender-elmélet, mint a sportvilágban: az élsport vitathatatlanul hímsoviniszta „iparág”, a sportsajtót férfiak írják férfiszemszögből – az ősöreg sztereotípia szerint férfiaknak. Ez utóbbi persze már rég nem igaz, hiszen rengeteg nőt érdekel mélységeiben is a sport, ám gyakran épp a hímsoviniszta hangnem az, ami miatt nem szívesen olvassák a sportlapokat. „Szavazz az Eb legjobb csajára! Szép gólt lőtt a szexi kézilabdás! Elképesztő teste van a világbajnoknőnek!” – ismerős szalagcímek, ugye? De nem csak a sajtó hímsoviniszta: néhány éve még Sepp Blatter FIFA-elnök is azt javasolta: a nők futballozzanak testhez simuló, rövid dresszekben, hogy több nézőt nyerjenek meg a szakág számára.

A kanadai futball-világbajnokság kapcsán ismét terítékre került a férfias-nőies sportágak témaköre. Míg hazánkban a labdarúgás a maszkulinitás non plus ultrája, addig számos országban már-már nőies, de legalábbis épp oly semleges sportágnak számít, mint nálunk a kézilabda. Az Egyesült Államokban – ahol a jóval keményebb amerikaifutball taszítja cheerleader-sorba a hölgyeket – a labdarúgás női ága egyértelműen és jól kimutathatóan népszerűbb a férfiváltozatnál. De a francia sportnapilapnak, a L’Equipe-nek sem okozott gondot a vb-n, hogy „Kék Tornádó” címmel hozza címlapon a Les Bleues Mexikó felett aratott fölényes győzelmét.

A gender-fogalom szerencsére folyamatosan változik. Az idei vb legnagyobb szenzációja az volt, hogy „egyenes adásban” lehettünk szemtanúi, amint a velejéig hímsoviniszta angol futballtársadalom nem csupán elfogadja, de őszintén ünnepli női válogatottját. A vb előtt senki sem adott túl sok esélyt Mark Sampson csapatának, a mindössze harminckét esztendős walesi szakvezető azonban váltig állította: együttese bárkit képes megverni. Amikor Anglia az elődöntőben kiejtette a házigazda – s egyben nem túl titkos favorit – Kanada válogatottját, a hírhedten vitriolos tollú (és ugyanennyire férfiközpontú) angol sajtó bátortalanul bár, de a női csapat mellé állt. A Japán elleni tragikus elődöntőt, amelynek hosszabbításában Lucy Bronze szerencsétlenül sikerült felszabadításából öngól született, már rekord mennyiségű ember követte a televízióban. Az utolsó pillanatban, balszerencsével elbukó csapat képe persze ideális az angol néplélek futballképének szempontjából, ám ekkor jött Samspon, aki – sutba dobva minden gender-sztereotípiát – könnyezve magyarázta el az újságíróknak a sajtótájékoztatón, hogy játékosai hősök, különös tekintettel Lucy Bronze-ra.

A hisztis José Mourinhóhoz meg a folyton reklamáló Arsene Wengerhez szokott angol zsurnaliszták azon kapták magukat, hogy lelkesedni kezdtek. Amikor pedig a bronzmérkőzésen Anglia legyőzte az ősi rivális – egyben a legnagyobb esélyesek egyikének kikiáltott – Németország együttesét, már egy egész nemzet ünnepelt: a lapok címoldalon hirdették, hogy Anglia nemzeti tizenegye a legnagyobb sikerét érte el az 1966-os világbajnoki cím óta. A női labdarúgás anyagi támogatását növelték, a nézőszám emelkedett, ez pedig az utánpótlás megsokszorozódása mellett több szponzort, jobb feltételeket eredményez – ami újabb, akár nagyobb sikereket sejtet. Pedig az angol női futball komoly hendikeppel indult: az FA 1921-ben kitiltotta a nőket a szövetség pályáiról. A verdikt 1970-ig érvényben maradt, ellehetetlenítve a fejlődést. Mindezt azért, mert a világháborúból visszatérő férfiak zokon vették, hogy a futballpályán őket pótló hölgyek időközben népszerűbbek lettek náluk. Németországban e szavakkal tiltották be 1955-ben (nem sok sikerrel) a női futballt: „A hölgyek vonzó külseje, teste és lelke javíthatatlan károsodást szenved, idomaik nyilvános mutogatása pedig a morál és a tisztesség elleni vétek.”

Az egyes sportágak – a területi és szociális diverzitás mellett egyetemesen is – máshol tartanak a gender-skálán: míg a női futball az út elején jár, a női tenisz már az anyagi egyenjogúságot is kivívta. A társadalmi egyenjogúság terén élen járó országokban rendre sikeresebbek a nők a „férfias” sportágakban, míg máshol még meccsre sem mehetnek. Elkötelezett harcosok azonban mindenütt akadnak, s az áttörést gyakran egyetlen ember állhatatossága hozza meg: Kathrine Switzert például 1967-ben még komolyan inzultálták, amikor első nőként hivatalosan is elindult a bostoni maratonon – ma pedig elég végigtekinteni bármelyik városi futóverseny mezőnyén, hogy lássuk, mennyit változott a helyzet.

Gender-szempontból igazán különleges volt a 2015-ös esztendő, hiszen azt is megfigyelhettük, milyen, amikor a hímsovinizmus nem a női, hanem a férfisportolók létjogosultságát vitatja egy sportágban. Harminc esztendővel az után ugyanis, hogy a szinkronúszás 1984-ben bekerült az olimpiai versenyszámok közé, a Nemzetközi Úszószövetség úgy határozott: a kazanyi vizes vb-n már vegyes párosok is indulhatnak, 2021-től pedig csapatban is megnyílik az út a férfiak előtt.

A helyzet legnagyobb komikuma, hogy a szinkronúszás eredetileg férfisportágként indult az 1800-as években, aztán folyamatosan femininné vált – már legalábbis a világ szemében. Aki szerint ugyanis a légies mozdulatok nem kőkemény izommunka eredményei, az legfeljebb az Esther Williams nevével fémjelzett hollywoodi filmek tömegjeleneteiben láthatott szinkronúszást. A sportág korábbi elnevezése, a vízibalett remekül jelzi, hogy a testhez simuló jelmezek miatt nőiesnek bélyegzett baletthez hasonlóan a szinkronúszás is elképesztő fizikai teljesítmény.

A női mezőnyt évek óta uraló orosz szövetség mégis kiakadt a döntésen. Vitalij Mutko orosz sportminiszter szerint ez tisztán női sport, és csupán a vetélytársaik nyomására indulhatnak benne férfiak is. Ehhez képest a történelmi világbajnokságon arany- és ezüstérmet is nyert a Darina Valitova, Alekszandr Malcev duó. Malcev ráadásul csavart egyet a gender-kérdésen, amikor a Vörös Hadsereg egyenruháját másoló dresszben vonult ki a medence partjára. Mint mondta, ezzel szerette volna hangsúlyozni, hogy a párosnak van egy férfi és egy női tagja, a katonaság ugyanis a maszkulinitás csúcsa. Hogy ez fricska volt-e vagy túlkompenzálás, azt nehéz eldönteni.

A helyzet egyelőre nem túl fényes, de azért korántsem reménytelen. Van ugyanis valami, ami képes felülírni a gender-sztereotípiákat: a győzelem. A nyolcvanas évek elején Magyarországon a női röplabda és kézilabda megítélése közel azonos volt. A sikerek azonban a női kézilabdát napjainkra a legnépszerűbb sportágak közé emelték – s a szakágba így beáramló pénz hatványozta a sikereket. A női vízilabda esetében is megfigyelhető a pozitív változás, az éremhalmozó női kajakozóknak pedig már rég nem ironizál senki a vállszélességükön.

A sport tehát a társadalom leképeződése, de egyben irányadó is lehet: megmutatja, hogy végső soron semmi más nem számít, csupán az, hogy mindenkit objektíven, a teljesítménye alapján ítéljenek meg. Ehhez persze az se árt, ha engedik versenyezni.

(Sport 2015/Csepelyi Adrienn, fotó: MTI/Kovács Anikó)