Az elmúlt esztendő szerencsére számos alkalmat nyújtott arra, hogy rövidebb-hosszabb időt együtt tölthessünk Dr. Tóth Ferenccel, akit ismerősök, barátok körében gyakran csak így egyben „tóthferi”-ként emlegetünk. Beszélgetéseink gazdag témaköreiből sosem marad ki az olimpia, amely mindkettőknek régóta szívügye.

Nálad,, hogyan is kezdődött? - segítek feleleveníteni újra a történetet, miközben a lórévi Duna-parton sétálva hagyunk múló nyomokat a friss hóban. (Lassan hagyománnyá válik, hogy az esztendő első napján olyan helyeket keresünk fel társainkkal, ahova év közben valószínűleg még véletlenül sem vetődünk el.)

Felsőgallán, amely már rég Tatabánya része, a bányásztelepen nőttem fel, ahol a kis lakásokból kilépve testvéreimmel és a környék többi gyerekeivel együtt mindent közösen csináltunk. Programjainkból nem hiányoztak a kisebb csínytevések, de mindennaposak voltak a versengések, gyakran visszavágók visszavágókat követtek a valóban grundnak nevezhető „pályánkon” lejátszott meccseinken.

Abba a generációba tartozom, amely gyermekként rádión és a felnőttek lelkes beszélgetéseiből hallhatott a helsinki olimpia magyar sikereiről, s mindmáig az egyik legszebb emlékként őrzöm, hogy iskolánk képviseletében én köszönthettem az abban az időben odalátogató Grosics Gyulát.

Ezek szerint a mindennapi sportolás, találkozás az olimpiával a gyermekkorod meghatározó élményei közé tartozik…

Mindenképpen, s biztosan nem vagyok egyedül azzal sem, hogy a gyerekkori, saját „rendezésű” versenyeken elért sikerek örök nyomot hagyva inspiráltak egész pályámon.

Ami nyilván azt jelenti, hogy a mozgás sosem maradt ki az életedből…

Sőt, jó ideig mindennapi munkám szerves részét jelentette. Első igazi munkahelyem – mint akkori környezetemben szinte mindenkinek – a bánya volt. A csillék pályán tartása képezte a fő feladatomat, amit viszont csak futva lehetett megoldani. Egyszer majd összeszámolom, hogy hány maraton-nyi távot teljesítettem ez idő alatt. Megjegyzem, hogy egy-egy műszak után azért mindig maradt kedvem, és erőm is, egy kis focihoz vagy más sporthoz. Ez persze csak amolyan tréfásan emlegethető kitérő, valójában rövidesen a testnevelés vált a hivatásommá.

És ami a sportolói pályádat illeti…

Tatára, mezőgazdasági profilú középiskolába jártam, ahol kiváló testnevelőnknek köszönhetően komoly presztízse volt a rendszeres testedzésnek, élénk sportélet zajlott. Nem kis büszkeséggel emlékszem vissza arra, hogy amelyik sportágba csak belekóstoltam, eredményes tudtam lenni, helyi, területi és országos sikereket is aratva.

Később sem volt másképp. „Jártunkban-keltünkben” bárhol is hirdettek (hirdettünk) meg amatőr versenyeket, azokon mindig eséllyel indultál. Gyorsaságod alig kopott, medencéket úsztál át „egy szuszra” víz alatt, ha kellett bármely labdához érzékkel nyúltál. Említetted, hogy tornászként majd az ifjúsági válogatottságig vitted, máskor meg azt, hogy egy jó traktorral szántóversenyen sem vallanál szégyent. Ez a sokoldalúság vitt a testnevelői pálya felé?

Sok más egyéb mellett. Legalább ilyen fontos számomra a tanítás öröme, a gyerekek lelkesedése egy-egy jól megoldott feladatot követően vagy közös sikerek után. Egyfajta „pályaelhagyóként” a mai napig is hiányzik a testnevelési órák hangulata. Igaz, a Tarján községben induló testnevelői pályától nem távolodtam el teljesen, de közben Tata város, majd Komárom-Esztergom megye sportjának irányításában kaptam feladatokat. A „hivatali” munkához jogi végzettséget, később ügyvédi címet szereztem, amit jól tudtam kamatoztatni, akkor is, amikor a kilencvenes években a családdal együtt Budapestre költöztem, s tényleg pályát váltottam.

És az olimpia…

Mint említettem, az olimpiai gondolat már gyermekkoromban megfogott, s ez azóta is tart. Ott voltam a Magyar Olimpiai Akadémia alakulásánál is, s lehetőségeimhez képest az elmúlt három évtizedben feladatokat vállaltam munkájából. A legtöbbet talán a MOA középiskolai táborainak vezetésével tudtam tenni, amelyre majd tíz nyáron keresztül szakítottam időt. Mostanában is ott vagyok a MOA minden nagyobb rendezvényén, képviselve egyben a sikátori Zsivótzky Gyula Olimpiai Kört, amelynek tevékenységében a kezdettől fogva az ellenőrző bizottság elnökeként veszek részt.

Mit jelent számodra a Zsivótzky Kör?

Régi és új barátokat, színes programokat az olimpiai gondolat jegyében, rendszeres megemlékezéseket olimpiai bajnokunkról, amelynek egyik megtisztelő gesztusaként az – immár - elmúlt évben én részesülhettem Zsivótzky Gyula Emlékdíjban. Ez azért is volt megható pillanat számomra, mert Koczka Józseffel, a környék Koczka Tanár Bácsijával, aki az első díjazott volt, a korábbi években nagyon jó barátságba kerültünk, a kör adventi sétáin mindig jókat beszélgettünk hivatásunkról, a testnevelői pályáról, a sportról és más témákról. Sajnos, az elmúlt évi díjátadáson Ő már nem lehetett közöttünk.

Ha a tavalyi év olimpiai vonatkozású programjaidból egy fél tucatot ki kéne emelni, melyek lennének azok?

Hát, a MOA lausanne-i tanulmányútja feltétlenül, amelyen feleségemmel, Erikával együtt „harmincadmagunkkal” vehettünk részt, csodás tájakat és olimpiai helyszíneket bejárva. A hazai programokból a hajdúnánási jubileumi vándorgyűlést és az olimpiai körök tiszavasváriak által szervezett igazán baráti találkozóját jelölném meg. A Zsivótzky-s eseményekből a két legutóbbi, a bakonyi „kalandtúra” és a decemberi közös séta – Sikátortól a szomszédos falu, Lázi pincesoráig (és vissza) - élménye él leginkább bennem.

Ez eddig öt. A hatodik, gondolom az a bizonyos gazdagon díszített torta…

Nyilván most is az olimpiai motívumokra gondolsz, amelyeket a születésnapi tortámon is láthattál. A családom - többek között – azzal kedveskedett, hogy eddigi életutam jellemzőit, főbb állomásait tortadíszekbe formálva köszöntött, nem is olyan régen. Olyan szépre sikerült mindez, hogy alig akartam nekilátni az ünnepelt egyébként kellemes kötelezettségének, a torta felvágásának.

„Minden évvel fiatalabb” - olvastam egy könyv borítójáról. Úgy gondolom, ez Rád egyértelműen érvényes. A sármosan fehér frizurádon kívül szerintem semmi nem utal arra, hogy a szóban forgó tortára a hetvenes szám is rákerült. A családtagok láthatóan tisztelik, és minden bizonnyal követik is az olimpiai eszme iránti elkötelezettségedet. De így van-e ez magával a sporttal is?

Az egy családra jutó testnevelő tanárok számában meglehetősen jól állunk. Rajtam kívül az egyik fiam és egyik menyem is rendelkezik ezzel a képesítéssel. Öt unokám mindegyikét sikerült közösen „beoltanunk” a sport szeretetével. A két legnagyobb – tizenéves – fiú a korosztályos válogatottság kapuját döngető cselgáncsozó, komoly érem- és serleggyűjteménnyel, de örömmel látom, hogy a kisebbek is ügyesen próbálkoznak, vagy mozgásuk alapján próbálkozhatnak majd egyes sportágakkal.

Nálunk a versenyszellem a családi élet szerves része. Szinte mindennaposak az előre „kiírt” - kisebb-nagyobb - teljesítendő feladatok, s bármiben képesek vagyunk háziversenyt meghirdetni. Jó példa erre, hogy amikor az imént Emma unokámnak telefonon elújságoltam, hogy a szilveszteri tombolán buborékfújót is nyertünk, rögtön úgy reagált, alig várja, hogy kipróbáljuk: ki tud több buborékot fújni.

Lám-lám, az év Tóthéknál máris egy komoly versennyel indul…

(MOA/PJK - Dr. Printz János Károly)