"Zsebében az olimpiai aranyérmével érkezett az októberi rendezvényünkre Gedó György ökölvívó, így az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy néhány pillanatra mindegyikünk a kezébe foghatta vagy a nyakába tehette az 1972- es olimpia győzteseinek dukáló "becses kis darabot”. A kora estig tartó beszámoló során rengeteg múltbéli esemény elevenedett fel és igazán részletes betekintést nyerhettünk olimpiai bajnokunk pályafutásába, életébe. Bármilyen elhangzott szóhoz vagy mondathoz egy teljes történetet fűzött hozzá a vándorgyűlésekről és egyéb rendezvényekről már ismert sajátos stílusában rengeteg humorral megspékelve" - kezdte beszámolóját a kör egyik tagja, Henter Pál, az Ötkarika szerzője.

A sportolói pályafutása is emlékezetesen kezdődött. Budapesten született, de édesanyja tüdőbetegsége következtében Békéscsabára költöztek a jobb levegő miatt. Itt ismerkedett meg a boksszal és „közelebbről a bokszkesztyűvel” is. Elment egy edzésre, ahol leült egy padra és a különböző kesztyűket nézegette, méregette, az egyikbe bele is bújt, majd az egyik ott lebzselő srácot kihívta egy mérkőzésre. Nagyon csúnyán elverték, csak később derült ki, hogy a fiú már bokszolt egy ideje, ráadásul a keletkező monokli miatt a suliban is csúfolták. Ezek után visszament az edzőterembe (sokan egy ilyen verés után örökre hátat fordítottak volna!), és ekkor dőlt el, hogy ökölvívó lesz. Nagy alázattal kezdett el tanulni, hónapokig kesztyűt sem húzott, aztán elkövetkezett az első sikerélménye. Újra kihívta az őt elpáholó srácot és revansot vett, úgy megverte, hogy a fiú többet az edzőterem közelébe sem merészkedett.

A vereség ízét nagyon ritkán tapasztalhatta meg egész pályafutása során, nagyszerű mérleggel zárt. Az 1968-ban bevezetett 48 kilogrammos papírsúlyú kategóriát szinte neki találták ki. Gyakorlatilag teljes pályafutását ebben a súlycsoportban töltötte egy olimpiát és két Eb-t nyerve, valamint nyolc magyar bajnoki címet. Négy olimpián vett részt, 1972-ben imponáló magabiztossággal nyerte meg az olimpiát, a montreali és a moszkvai olimpia már nem igazán sikerült az ő mércéjével mérve (mindkétszer 5. lett). Elmondása szerint, amikor 1973-ban gyermeke születése ellenére bilincsbe verve vitték be a katonaságra, tulajdonképpen kettétörték a pályafutását. Hiába mondták, hogy csak pár napot vagy hetet kell maradjon, kitöltötte a másfél évet, ezalatt pedig nem igazán tudott keményen edzeni. 1974-ben azért eljutott a sportág első világbajnokságára Havannába, igaz, előtte nyolc hónapig nem edzett:

„Nem volt útlevelem, katonaként egy villamosbérlettel mentem ki, nem tudtam rendesen felkészülni, ráadásul szétfejelt egy kubai, tehette, hiszen a nézőtéren ott ült Fidel Castro.”

A következő évben szerzett még egy Eb-bronzot, aztán megnyerte a montreali előolimpiát, de a játékokon csak a negyeddöntőig jutott. Edzősködés mellett még kivívta a jogot a moszkvai olimpián való indulásra, ahol szintén a nyolc közé került. Ezután már végleg befejezte pályafutását és a Vasasban az ökölvívó szakosztály edzője lett. A pályafutása vége felé az állandó fogyasztás is közrejátszhatott abban, hogy az ütőereje kissé megkopott.

Remekül példázza humorát az éveken át tartó sikeres fogyasztás titkát firtató kérdésre adott válasza: „Sokszor csak bárányt ettem, bárányfelhőt…”

A 90-es évek közepéről élete legnehezebb időszakaként mesélt bajnokunk. Ekkor szenvedte el súlyos sérülését, amikor egy edzésen iskolázás közben egy hatalmas ütés érte a levegőben, aminek következtében megreccsent a gerince. Tolókocsiba kényszerült, lassú gyógyulása során előbb két, majd egy bottal kezdett újra járni, ez a jellegzetes bot a mai napig megmaradt. 1996-ban újabb szerencsétlenség érte, meghalt a felesége és két gyerekét egyedül nevelte. A mai napig is együtt élnek egy zuglói „panelvillában”. Emlékezetes volt a Hősök terén alkalmi cipőpucolóként végzett akciója, amelynek során a sanyarú sorsú bajnokok életére szerette volna felhívni a figyelmet. Mindig is jellemző volt rá az elesettek segítése, elmondása szerint nagyon sokat köszönhetett édesanyjának, hogy rendes embert nevelt belőle és komoly értékeket hozott otthonról. A másik meghatározó személy élete során az edzője, Adler Zsiga bácsi volt. A „kis öreg” tanításaiból is sok mindent átvett és próbálta tanítványainak is átadni. Nem is az eredmények voltak a legfontosabbak, hanem inkább a jobb emberré válás.

Az életét a mai napig is az ökölvívás lengi körül, figyeli a tehetségeket, szorgalmas látogatója az Olimpiai Bajnokok Klubja összejöveteleinek, a MOA rendezvényeknek. Markáns véleménye van a hazai ökölvívó életről és a jelenlegi szabályokról is, szerinte már eltűnt a magyar stílus, az oktatás és edzések minőségével sincsen megelégedve. A fejvédőt, amit csak „bukósisaknak” nevez teljesen feleslegesnek tartja, mert zavarja a periférikus látást, tompítja, zavarja az ütéseket. Szerinte a labdarúgás sokkal veszélyesebb, mint az ökölvívás. Ezt is egy roppant frappáns magyarázattal támasztja alá: „A labdarúgók a fejelés következtében sokkal súlyosabb sérüléseket szenvednek el. Rengetegszer passzolnak ellenfélhez és ennek csak egyetlen oka lehet, hogy színvakokká váltak.”

(MOA-Ötkarika/HP, Fotók: Róth-Molnár Dániel)