Most jön csak ugyanis a neheze: a hétköznapokban hasznosítani és feldolgozni mindazt, amit az olimpiai ünnepnapjai örökül hagytak a városnak és az országnak.

Nem beszélek félre, valóban ez a legnehezebb feladat minden kiemelt sportesemény (nyári olimpia, labdarúgó-vb, labdarúgó Eb) rendezése kapcsán. Mindannak, amit a felkészülés és maga a lebonyolítás során tett az adott ország és város, az ad értelmet, ami utána történik: ha jól használják a létrehozott eszközöket, akkor pozitív lesz a rendezés gazdasági mérlege, ellenkező esetben viszont súlyosan negatív.

Szándékosan nem „nyereséget” és „veszteséget” írtam, mert egy-egy ilyen esemény gazdasági elemzése nem merülhet ki a közvetlen bevételek és költségek összevetésében (még ha olykor nevesnek hitt „elemzők” is megelégszenek ennyivel). Ha csak így néznénk a dolgot, akkor minden esemény veszteséges lenne, éppen azért, mert ez a számolgatás csak a záróünnepség végéig nézi a hasznokat. Eddig a pontig London is masszív deficittel áll (és nem csak az eredetileg tervezettől jelentősen elrugaszkodott költségvetés miatt), de eddig „csak” 6-7 évet fektettek bele a rendezésbe, és hátra van még legalább 10-20 esztendő. Azt meg gondolom, egyetlen sportbarátnak sem kell magyaráznom, hogy például egy kosárlabdameccs első negyede után még nem hirdetünk végeredményt.

A rendezés hosszú távú megtérülését az olimpia (futball-vb/Eb) érdekében létrehozott sportlétesítmények és kiegészítő infrastruktúra (közlekedési eszközök, utak, közművek, telekommunikáció stb.) utóhasznosítása biztosítja, vagyis hogy mennyire tudja a megalkotott értékeket a helyi lakosság és üzleti szféra a saját javára fordítani.

A kiegészítő infrastruktúra felhasználását nem kell különösebben magyarázni, hiszen ezeket az eszközöket lényegében ugyanarra fogják használni az olimpia után is, mint amire alatta használták, a városrendezés és a közlekedésfejlesztés stb. pedig nyilvánvaló pozitív hatással jár. Ez nemcsak Pekingre, Dél-Afrikára vagy Ukrajnára igaz, hanem még az amúgy igen fejlett Londonra is – az olimpiai parkot ugyanis szándékosan a főváros egyik legrosszabb állapotú (és hírű) részébe, az East Endre tervezték, a terület rehabilitációja, felújítása jegyében.

A sportlétesítmények utóhasznosítása már sokkal összetettebb kérdés, hiszen itt értelemszerűen nem lehet csak ugyanarra használni a stadionokat, csarnokokat, mint eddig: még egy olimpiát, futball-vb-t nyilván nem fog senki rendezni rövid időn belül. (Még ha Dél-Afrika a 2010-es vb után rögtön be is dobta, hogy rendezne egy nyári olimpiát is. Nem fog.) Természetesen az lehet a legegyszerűbb, ha ugyanolyan professzionális sporteseményeket lehet tartani bennük, mint korábban: a 2006-os németországi labdarúgó-világbajnokság stadionjai jelentősen javították a Bundesliga nézőszámát, de a német futball azért nem tekinthető mintának minden rendező számára.

A 2008-as osztrák–svájci Eb például mintapéldánya a takarékos stadionfelhasználásnak. Más tornákkal ellentétben eleve úgy tervezték meg a mérkőzések menetrendjét, hogy az egyenes kieséses szakasz meccseinek már csak két aréna, a baseli St. Jakob és a bécsi Ernst Happel adott otthont, így a többi pályán elég volt a minimális 30 ezres befogadóképesség (a negyeddöntőktől már többet ír elő az UEFA). Ráadásul több helyen ezt a 30 ezret is csak ideiglenesen érték el, például a klagenfurti és az innsbrucki stadiont is visszabontották az Eb után, de még a baseliből is lecsippentettek pár ezer széket.

Negatív példa is van persze bőven: Dél-Afrika kihasználtsági problémáit előre meg lehetett jósolni, de Japán és Dél-Korea szintén küszködik a 2002-es vb-re több esetben is feleslegesen felhúzott stadionok túlzott kapacitásával.

De vissza az olimpiákhoz, már csak azért is, mert a sokféle sporteseményhez szükséges sokféle létesítmény sokkal nagyobb kihívás elé állítja a rendezőket, mint egy „egyszerű” futballtorna. Ennek megfelelően találhatunk a múltban kreatív megoldásokat és megoldatlan problémákat egyaránt – nem ritkán ugyanabban a városban.

Az eddigi legjobb utóhasznosítási projekt címéért bátran nevezhet a pekingi Vizeskocka: a 2008-as játékok úszóversenyeinek helyet adó épületet az olimpia után fedett víziparkká alakították, csúszdákkal, hullámmedencékkel és minden egyéb kellékkel (fotók: nationalgeographic.com).

Ez persze nem jelenti azt, hogy Pekingben minden létesítmény utóélete ilyen parádés: számos kisebb helyszín lett az enyészeté, mert nem tudtak vagy nem akartak értelmeset kezdeni vele, lásd példának az evezőspályát vagy a strandröplabda-stadiont (fotók: Reuters/NSO, további pekingi képek itt).

Eggyel visszalépve az időben, Athén sem dicsekedhet az olimpia létesítményei jelenlegi állapotával, nyolc évvel a játékok után még mindig csak tervek vannak erről az asztalon. Ennek megfelelően a kézilabdát vendégül látó, gyönyörű tengerparti környezetben fekvő Faliro-csarnok üresen kong, de a központi uszoda toronyugró medencéje is önmagáért beszél (fotók: nationalgeographic.com).

Tudjuk persze, hogy a görögöknek megvannak most a maguk pénzügyi problémái a létesítmények utóhasznosításán kívül is, de a két történet szorosan összefügg. Minden olimpia vagy nagy futballtorna gazdasági sikerének két kulcstényezője van ugyanis: a jelen írásban tárgyalt utóhasznosítás és a költségek finanszírozásának hosszú távú fenntarthatósága megfelelő pénzügyi konstrukciókkal (azaz hitellel).

Ezek biztosítása nélkül hiába nevezi a soros NOB-elnök csodálatosnak vagy fantasztikusnak a játékokat a záróünnepségen, évek múltán nyílt kudarccá válik a rendezés. Hiszen mint fentebb írtam: a valós értékelés csak az olimpiát követő években, évtizedekben dől el. Az pedig Athén esetében nem meglepő, hogy ha a szervezők az egyik kulcsfeladatot elmulasztották, akkor a másikban sem brillíroztak.

És mi várható Londonban? A britek annyiban feltétlenül kiemelkednek a korábbi rendezők közül, hogy már jóval a játékok előtt külön szervezeteket hoztak létre a londoni polgármester irányításával arra a feladatra, hogy az olimpia hagyatékát megfelelően kezeljék. Részben mert eleve precízebbek, mint görögök (ami nem nehéz), és a takarékosságot sem akarták feláldozni a propaganda oltárán, mint a kínaiak, részben pedig azért, mert a Peking után pár hónappal berobbant gazdasági válság rákényszerítette őket arra, hogy a már bevállalt fejlesztésekből a lehető legtöbbet hozzák ki hosszú távon.

Ahogy írtam, már a területkijelölésnél is az volt a cél, hogy Kelet-Londont fejlesszék, az olimpiai falu lakóházait például olcsó bérlakásokká alakítják át. Sok helyszín felhasználásra pályázatot írtak ki, magáncégeknek kiadva az állami tulajdonú ingatlanokat. A legmodernebb infrastruktúrával ellátott médiaközpontból például technológiai fejlesztőközpontot hoznak létre, míg az Olimpiai stadion a felső karéj visszabontása után a brit atlétika központja lesz (egyben a 2017-es világbajnokság helyszíne), de emellett is érkezett rá több pályázat: a West Ham United és a harmadosztályú Leyton Orient is szívesen játszaná itt hazai bajnokijait.

A leggrandiózusabb terv azonban kétségkívül a Formula–1, a pályázat szerint ugyanis a stadion és környéke adna otthont egy londoni nagydíjnak. Bernie Ecclestone régóta kacérkodik egy hasonló gondolattal (bár ő korábban belvárosi utcai versenyben gondolkodott), és a versenyek Európán kívülre tolódása miatt ez az újítás valóban jót tenne a sorozatnak. Aki nem tudja elképzelni, milyen lenne egy autóverseny a hagyományos sportok szentélyében, gondoljon csak az Olimpiai stadion két „testvérére”, a tőle nem messze található Wembleyre és az előző játékok központi helyszínéül szolgáló pekingi Madárfészekre: mindkét létesítmény volt már az évente sorra kerülő technikaisport-gála, a Bajnokok Tornája házigazdája, így a képek alapján máris megindulhat a fantáziánk (fotók: Wikipédia, ill. speedhunter.com).

Ami biztos: az utóhasznosítás olyan verseny, amelyben csak évek, évtizedek múltán fogunk tudni eredményt hirdetni – de a britek itt is joggal számíthatnak majd egy aranyéremre.

(Forrás: NSO , Szabados Gábor blog bejegyzése)