Az eredetileg az 1960-as évek korai szakaszából, a francia sportolótól, sporthivatalnoktól, gróf Jean de Beaumonttól származó ötlet, az olimpiai szolidaritás programja manapság egyre fontosabb, amely világszerte támogatja a nemzeti olimpiai bizottságokat a koronavírus világjárvány következményeivel való küzdelemben, valamint segíti a sportolókat, hogy folytatni tudják edzésmunkájukat, ide értve azokat a menekült sportolói ösztöndíjasokat, akik a Nemzetközi Olimpiai Bizottság menekültekből álló olimpiai csapatát alkotják majd jövőre, Tokióban.
Az Olimpiai Szolidaritás korai időszaka
1960-ban számos esemény vezetett az Olimpiai Szolidaritás megalapításához. Egy Chilében bekövetkezett borzalmas földrengés emberéletek ezreit követelte, ezzel együtt szolidaritási hullámot indított el a sportéletben, aminek hatására a Francia Olimpiai és Sportbizottság fedezte a chilei sportolók utazási költségeit a római olimpiára, az Olasz Olimpiai Bizottság pedig az ott-tartózkodásuk kiadásait állta. Ugyanebben az időszakban nemzeti olimpiai bizottságok tucatjai jöttek létre Afrika frissen függetlenedett országaiban. Gróf Jean de Beaumont ekkor lendült akcióba és terjesztette elő ötletét egy, a szükséget szenvedő nemzeti olimpiai bizottságokat segítő szervezet létrehozásáról – végül ebből lett az olimpiai szolidaritás.
1961-ben, Athénban, a NOB 58. közgyűlésén szólva Beaumont azt mondta a Bizottság tagjainak, hogy szükséges pénzügyileg is segítő jobbot nyújtani a bajban lévő országoknak, így egy testület felállítását javasolta. A következő évben, a moszkvai közgyűlésen életre hívta a nemzetközi olimpiai segélyszervezetet.
Az előrelépés nyögvenyelős volt, a pénzügyi források hiánya meggátolta a programok indítását. 1969 elején, a nemzeti olimpiai bizottságok állandó közgyűlésén a jelenlévők tető alá hoztak egy projektet a „technikai és sporttámogatási program” létrehozására, amely a nemzeti olimpiai bizottságokat volt hivatott segíteni, hozzájárulva a leginkább nélkülőző országok fejlődéséhez. Ennek eredményeként 1969. április 26-án Giulio Onesti a közgyűlés akkori elnöke, Raymond Gafner, a Svjáci Olimpiai Bizottság elnöke és Raoul Mollet megalapította a nemzeti olimpiai bizottságok fejlesztéséért létrejött nemzetközi intézményt. Két évvel később ez az intézmény, illetve a nemzetközi olimpiai segélyszervezet összeolvadt, így megalakult az olimpiai szolidaritás testülete.
Az 1970-es években a szolidaritás érzése tovább nőtt az olimpiai mozgalmon belül, viszont a pénzügyi eszközök hiánya megakadályozta a valós fejlődést. Mindazonáltal 1971-ben már 371 projekt nyújtott segítséget 85 érintett országnak, együttműködésben 98 nemzet olimpiai bizottságával, amelyek közül néhány adományokkal is hozzájárult a projektek sikeréhez.
Televíziós jogok: mérföldkő az Olympic Solidarity számára
A kulcsfontosságú mozzanat 1979-ben Puerto Ricóban jött el, a Nemzeti Olimpiai Bizottságok Szövetségének (ANOC) alkotmányozó ülésén. Egy Peter Ritterből (Liechtenstein), Günther Heinzéből (Német Demokratikus Köztársaság), Gafnerből és Molletből álló munkacsoportot azzal bíztak meg, hogy készítsenek egy javaslatot, amely a NOB televíziós jogaiból származó bevételeinek 20%-át az ANOC-nak juttatja. Az ANOC elnöke, Mario Vázquez Raña benyújtotta az ajánlatot a NOB elnökének, Lord Killaninnek. A második mérföldkő 1980-ban, Juan Antonio Samaranch NOB elnökké válásával érkezett el. Az ő jövőképe, érzékenysége és eltökéltsége, hogy megoldást találjon a szükséget szenvedő nemzeti olimpiai bizottságok számára, teljes mértékben összhangban volt az ANOC álláspontjával.
Így történt, hogy az 1981-es baden-badeni olimpiai kongresszuson a NOB első ízben biztosította a működéséhez szükséges anyagi támogatásról az ANOC-ot, Samaranch és Vázquez Raña pedig létrehozta az olimpiai szolidaritás bizottságát, amely küldetése a nemzeti olimpiai bizottságok érdekeinek elősegítése és szükségleteinek kielégítése volt. 1983-ban Anselmo Lopez lett az olimpiai szolidaritás első teljes állású igazgatója, aki olyan adminisztratív szervezetet alakított ki, amely a nemzeti olimpiai bizottságokat támogató tevékenységek fejlesztését állította a középpontba. A megnövekedett televíziós jogdíjak, illetve általánosságban véve a marketingbevételek emelkedése az 1984-es Los Angeles-i játékok után lehetővé tették az általános támogatásról való átállást a bevételorientált szervezet létrehozására, amely megfelelt a NOB elvárásainak. Az ebből eredő támogatási programok a négyévenkénti tervek részei voltak, csakúgy, mint a sportolók olimpiai ösztöndíjprogramja, amelyet az 1992-es barcelonai nyári olimpián hoztak létre.
Az első sportolói ösztöndíjak
Kezdetét vehette az olimpiai szolidaritás megszilárdulása és valódi fejlődése. 2001-ben újabb jelentős lépés következett, amikor útjára indult egy, a tőke kontinentális szövetségekhez történő szétosztását célzó folyamat. A kontinentális szövetségek célja ezzel az volt, hogy maguk dönthessenek a pénzügyi források elhelyezéséről, egyszersmind nagyobb hangsúlyt fektethessenek a nemzeti olimpiai bizottságok speciális szükségleteire. 2001 volt az az év is, amikor Jacques Rogge, az Európai Olimpiai Bizottság elnöke, az olimpiai szolidaritás testületének aktív tagja követte Samaranchot a NOB elnöki székében. Ő megerősítette az olimpiai szolidaritással történő együttműködést, elősegítette a decentralizációs törekvések érvényesülését, kinevezte Vázquez Rañat az átszervezett olimpiai szolidaritás testületének élére, valamint elindított egy 2001-től 2004-ig tartó négyéves tervet, amelyben a fejlesztési programok pénzösszegeinek 40%-át az ANOC-hoz és a kontinentális szövetségekhez irányította át.
Az első, sportolókat támogató ösztöndíjakat 1992-ben alapították. Az öt kontinens azon számos sportolója közé tartozik a horvát Janica Kostelić is, aki részesült olimpiai ösztöndíjban. Ő hatszoros olimpiai érmes lett alpesisíben, három aranyérmet szerezve 2002-ben Salt Lake Cityben, egyet pedig 2006-ban Torinóban. Szintén ösztöndíjas volt Marcos Baghdatis ciprusi teniszező is, aki két nyári olimpián is versenyzett, 2006-ban pedig nyolcadik volt a teniszezők világranglistáján. Ezek a múlt beszédes példái, most, a tokiói ötkarikás játékok előtt pedig 185 nemzeti olimpiai bizottság több mint 1600 sportolója élvezi az olimpiai szolidaritás támogatását.
A 2017-től 2020-ig terjedő időszakra vonatkozó, az Olimpiai Szolidaritás testülete által elfogadott fejlesztési és támogatási költségvetés 509 285 000 amerikai dollárra rúg – ez egy olyan összeg, amely megfelel a nemzeti olimpiai bizottságok olimpiai közvetítési jogokból származó részesedésének (Rio 2016, Phjongcshang 2018). Az olimpiai szolidaritás újra elosztja ezeket az összegeket három programon keresztül, amelyek minden NOB által elismert nemzeti olimpiai bizottság számára előrhetőek: ezek a világprogramok, amelyek a sportfejlesztés minden területét lefedik, a kontinentális programok, amelyek a kontinensek speciális szükségleteit igyekeznek kielégíteni, valamint a NOB támogatása a nemzeti olimpiai bizottságok ötkarikás szerepléséhez.
Az olimpiai szolidaritás erőfeszítései a koronavírus hatásainak enyhítésére
2020-ban a koronavírus-világjárvány még jobban kiemelte az olimpiai szolidaritás jelentőségét a nemzeti olimpiai bizottságok kapcsán. A programok és a munkamódszerek alkalmazkodtak az adott helyzethez, megmaradva a rendelkezésre álló költségkereten belül. Az olimpiai szolidaritás testületével lezajlott egyeztetéseket követően számos intézkedés született, amelyek értelmében az olimpiai felkészüléshez és részvételhez kapcsolódó programokat kitolják 2021-ig, ide értve az ösztöndíjakat, a csapatsportok támogatását, a menekült sportolók segítését és a NOB ötkarikás részvételre adott anyagi juttatásait. Ahogy Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke elmondta: „Az olimpiai mozgalom példa nélküli kihívással néz szembe. A NOB, története során először elhalasztott olimpiát szervez, mindeközben segíti partnereit a világméretű válság kellős közepén. Ez a merőben új helyzet a szolidaritásunk, a kreativitásunk, az elkötelezettségünk és a rugalmasságunk legjavát kívánja tőlünk. Áldozatokat kell hoznunk és kompromisszumokat kell kötnünk. A különleges körülmények különleges intézkedéseket igényelnek. A fennálló helyzet megköveteli, hogy mindannyian megtegyük a tőlünk telhetőt, ez pedig a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra is vonatkozik. Boldogok vagyunk, hogy programjainkkal segítséget nyújthatunk.”
A NOB menekültekből álló olimpiai csapata
A NOB azon elközeletődésének részeként, melynek értelmében támogatja a globális menekültválság által érzékenyen érintett potenciális élsportolókat, megkérték a nemzeti olimpiai bizottságokat, hogy azonosítsák azokat a menekült sportolókat, akiknek esélyük van kijutni a 2016-os brazíliai nyári játékokra. Az olimpiai szolidaritás támogatta a jelöltek felkészülési és kvalifikációs erőfeszítéseit.
Végül 10 menekült sportoló alkotta a sporttörténelem első menekültekből álló olimpiai csapata. A remény jelképeként tündöklő, a menekültválságra a világ figyelmét még jobban felhívó sportolók az olimpiai zászló alatt vettek részt a 2016-os riói olimpián.
A NOB tokiói játékokra készülő menekültekből álló olimpiai csapata épít a 2016-os csapat örökségére, amely hozzájárult az olimpiai szolidaritás menekülteket támogató programjának létrejöttéhez is. Az ösztöndíjakon keresztül az olimpiai szolidaritás és a nemzeti olimpiai bizottságok nem csupán az ötkarikás kvalifikáció során támogatják a menekült sportolókat, hanem segítséget nyújtanak nekik sportpályafutásuk folytatásához és jövőjük megalapozásához. Az olimpiai szolidaritás jelenleg 18 ország 50 menekült sportolói ösztöndíjasát támogatja – Ausztráliától Kenyáig, Európában és az Egyesült Államokban úgyszintén –, akik 11 sportágban érdekeltek: atlétikában, birkózásban, cselgáncsban, taekwondoban, kerékpárban, úszásban, tollaslabdában, ökölvívásban, lövészetben, karatéban és súlyemelésben.
(olympic.org, fotó: NOB)