Bár már közel hetven éve Budapest az otthona, Kati néni Hódmezővásárhelyen született, ahol kezdetben nem a páston, hanem a parketten kezdődött a sportolói pályafutása.

Hódmezővásárhelyre mindig is jellemző volt az aktív sportélet, időszakonként változott éppen, melyik sportág volt a legnépszerűbb. Akkor kezdtem iskolába járni, amikor éppen a kosárlabda volt fellendülőben – később olimpián résztvevő, válogatott kosárlabdázókat is adott a város –, a tornatanárunk pedig szintén ezt a sportágat forszírozta. De a vívásnak is voltak hagyományai, én még ismertem azt a testnevelőt, Banga Sámuelt, aki meghonosította Hódmezővásárhelyen ezt a sportágat, mely idővel olyannyira teret nyert, hogy kötelezően biztosítani kellett az iskolákban a testnevelés órák keretén belül is az oktatását.

Így ismerkedett meg Kati néni is a vívással?

Igen, tulajdonképpen én is egy iskolai tanfolyamon kezdtem vívni. A háború után egészen más élet folyt. Nem voltak tanárok, összevonták az iskolákat, a sporton és tanuláson kívül más lehetőség nem volt a városban. Akkoriban egy középiskolás engedély nélkül még moziba se mehetett, furcsa világ volt ez a maihoz képest.

Mi döntött végül a vívás mellett?

Egy ideig párhuzamosan űztem a két sportágat a tanulás mellett. Majd részt vettem egy országos versenyen, amit Budapesten rendeztek az OSC termében, ahol Dömölky Lídiával vívtam az első helyért. Ez volt mindkettőnknek az első versenye. A középiskola után Szegedre kerültem egyetemre, ahol az intézménynek kosárlabdacsapata nem, ellenben vívószakosztálya volt, az ottani Haladás színeiben, itt az a Márki Ferenc volt a mesterem, aki Magay Dánielt is edzette. Érdekesség, hogy például Szegedről Pécsre repülőgéppel mentünk versenyezni, ugyanis akkoriban csak úgy lehetett a két város között közlekedni, hogy az ember előbb felment Budapestre vonattal, majd onnan Pécsre, ám időben ez sokkal hosszabb volt. Emlékszem, még egy géppisztolyos katona is mindig ült velünk a gépen, melyek menetrend szerint közlekedtek.

Milyen volt megélni az ’56-os forradalmat Budapesten?

Amikor 1956-ban lediplomáztam és Budapestre költöztem, akkor automatikusan a fővárosi Haladáshoz kerültem, Szabó Laci bácsi kezei alá. A belvárosban laktam, közel az OSC vívóterméhez. A forradalom első napját is ott töltöttem, ami nem volt messze a Rádió épületétől sem. Az edzésre jövő fiúk mesélték el nekünk az ottani történéseket. Elmondhatom magamról, hogy megéltem a háborút, ’56-ot és az összes változást, ami ebben az elmúlt 90 évben történt.

1957-ben magyar bajnok lett, majd a válogatottba bekerülve egy igen sikeres tíz év következett, főleg csapat szinten.

Nemcsak sporttársak voltunk, hanem igazi baráti kapcsolat is volt köztünk, tudtunk egymás életéről is szinte mindent, az örömöt is, a bánatot is. Soha nem veszekedtünk, nem haragudtunk egymásra. Kiegészítettük egymást. Később én lettem Lídia lányának a keresztanyja, ő pedig az én fiamé.

Lidi néni lelkemre is kötötte, hogy elmondjam: ön volt a csapat esze.

Azért mondták ezt, mert én viszonylag keveset vívtam, így voltak technikai hiányosságaim. Az egyetem idején és gyakorló vegyészként is kevesebbszer tudtam elmenni edzésre, mint a többiek. Kevesebb mester is volt, gyakorlatilag sorban álltunk hozzá. De az egész nagyon baráti keretek között zajlott, ez volt a kikapcsolódásunk, a szórakozásunk.

Két olimpián járt, Rómában ezüstöt, Tokióban aranyat nyertek. Hogy gondol vissza rájuk?

A magyar vívás mindig is nagyon sikeres volt, hozzá voltunk mi és az emberek is szokva a jó eredményekhez. 1959-ben megnyertük a világbajnokságot, így joggal várták el, hogy egy évvel később, Rómában is mi állunk majd fel a dobogó legfelső fokára. De nem így lett. Annyira sírtunk utána csalódottságunkban, hogy egy kép sem készült rólunk. Aztán a Tokióig vezető után hol nyertünk, hol vesztettünk, így már nem várták el automatikusan a győzelmet. De persze amikor megnyertük, az egy leírhatatlan öröm volt mindenki számára. A legszebb pillanat az volt, amikor Lídia megnyerte az utolsó asszót.

1967-ben köszönt el a vívástól. Mi történt utána?

Bár van edzői oklevelem, tőrt nem vettem a kezembe utána, visszamentem dolgozni a munkahelyemre, az akkumulátorgyárba. Született egy fiam, aki szintén a műszaki pályát választotta. A férjemmel mindketten vegyészek voltunk, szerettük volna, ha ő is emellett dönt, de inkább a villamosmérnöki karra ment, azon belül is elméleti fizikusnak. Viccesen szoktuk neki mondani, hogy meg vagyunk vele áldva, hiszen nem gyakorlati szakemberként, még a villanykapcsolót se tudja nekünk felszerelni. Az egyetem elvégzése után külföldre ment dolgozni, spanyol felesége van, jelenleg is ott élnek az unokámmal.

Az unokája is tovább viszi a vívó hagyományokat?

Nem, nem sportol, ez a családi vonás nem illik rá. Amikor öt éves lett, az anyukája hazahozta Magyarországra, itt járt egy évig óvodába. Az édesanyja spanyolul, az édesapja magyarul beszélt hozzá, így kétnyelvű lett. Amikor itthon voltak én segítettem neki, olvastam neki a meséket. Amikor visszaköltöztek, interneten tartottam velük a kapcsolatot, esténként bevitték hozzá a laptopot, azon keresztül meséltem neki, így aludt el. De most már nagy fiú, gimnáziumba jár, a tanulás mellett zenél, kürtön játszik. A nyarakat pedig itt tölti nálam.

Hogy gondol vissza erre az elmúlt kilencven évre?

Nagyon szép életem volt, igaz barátok között. Ma is, ha összejövünk, olyan mintha még mindig azok a gyerekek lennénk, akik egykor voltunk. Olyan emlékeim, emlékeink vannak, amire jó visszagondolni, megszínesíti az életem, hogy én ezeket egykor átélhettem.

A jeles alkalomból beszélgettünk Kati nénivel, a videót itt tekinthetik meg!

Az Isten éltesse sokáig Juhász Katalint!

(MOB; képek: MTI)