Török Ferenc 1935. augusztus 3-án született Csillaghegyen. Édesapja főkönyvelő, édesanyja tanító. Gyerekként a csillaghelyi MTE igazolt labdarúgója volt, tehetségével a budapesti kölyökválogatottba is bekerült, ám végül a családi békesség és a vasárnapi közös ebédek kedvéért átnyergelt a vízilabdára és az úszásra. Az Árpád Gimnáziumban töltötte középiskolás éveit. Egyszer egy október 6-i ünnepségről készült éppen meglógni, amit észrevett testnevelőtanára, Iglói Mihály; így Török Ferenc futásnak eredt, Iglói pedig utána. Az „üldözés” egészen Aquincumig tartott. A fülön csípett nebulónak két választása maradt, vagy kopogtat az igazgatói ajtaján, vagy belép a Honvédba atletizálni. Utóbbit választotta. Bár az atlétikát utálta, egy tehetségkutató verseny után, 1953-ban felajánlották neki, hogy válthat az öttusára. Elfogadta. Innen pedig — ahogy mondani szokták — a többi már történelem, hiszen a magyar öttusa ’60-as és ’80-as évekbeli aranykora is a nevéhez kötődik.

A Honvéd színeiben egészen 1970-ig versenyzett, a válogatott keretnek pedig 1956 és 1968 között volt tagja. Egyéniben háromszor nyert magyar bajnokságot. Bár a ’60-as római olimpiára nem utazhatott, egy évvel később a moszkvai vb-n a csapattal már ezüstéremnek örülhetett. Az 1962-es világbajnokságon mind egyéniben (bronz), mind a társakkal (ezüst) is dobogóra állhatott. A magglingeni vb-n egy arany (csapat) és egy ezüst volt a mérlege. Egy évvel később a tokiói olimpián a „nagy hármasból” — Balczó-Móna-Török — csak ő indulhatott. Egyéniben itt ért fel a csúcsra és vele együtt a dobogó legfelső fokára. Miután beért a célba, bevitték egy sátorba és oxigénmaszkot tettek rá; megtudta, hogy megnyerte a versenyt, a maszkot levéve hangzott el híres mondata, későbbi könyvének címe, „Ha kell újra lefutom!” Két társával — köztük öccsével, Ottóval — pedig sikerült a bronzéremet is elhozniuk csapatban. A következő olimpiász alatt aztán már semmi sem állíthatta meg a Balczó András, Móna István, Török Ferenc alkotta triót, három vb-arany és végül a mexikóvárosi játékok csapataranya is az ő nyakukba került.

Az olimpia után kikerült a válogatottból, ám 1976-ban kinevezték szövetségi kapitánynak. Ahogy versenyző korában, úgy kapitányként is a központi felkészítésben hitt, melynek meg is lett az eredménye, a ’80-as évek öttusáját a Fábián-Martinek-Mizsér trió uralta, a szöuli olimpián mind az egyéni (Martinek János), mind a csapatversenyek után a magyar himnusz hangzott el. Egykori tanítványaival ma is tartja a kapcsolatot, hiszen szinte apa-fiú kapcsolat volt köztük. A magyar szövetségnek 1990-től 1996-ig volt elnöke, a nemzetközinek pedig 1993 és 1996 között alelnöke. A MOB tagja, ma tiszteletbeli tagja, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1995-ben ezüst érdemrenddel tüntette ki. Évtizedek óta szerepet vállal a MOB munkájában, volt elnökségi tag, a legutóbbi ciklusban a Jogi Bizottságban dolgozott. Máig szenvedélye a futball, az atlantai olimpián Dunai Antalt segítette, neki köszönhető az akkori gárda remek erőnléte.

Mindig csavaros észjárásról volt híres, akár a sportban, akár a civil életben, innen a ragadványneve, a Róka – tán nem véletlen ezért az ügyvédi pálya sem. Az ELTE jogi karán 1957-ben szerzett diplomát és még túl a nyolcvanon is praktizált; a TF-n pedig 1966-ban kapta meg szakedzői oklevelét. Ma is aktív életet él, rendszeresen teniszezik, úszik és fut, ahogy egy tavalyi, vele készült interjúban mondta, még feladatai vannak. A Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja, az elit társaságban a múlt héten alelnöknek választották.

Nos kívánjuk, hogy sokáig legyenek még feladatai, az Isten éltesse sokáig még Török Ferencet!

(MOB-összeállítás; képek: MTI)